Ivica Dačić a szerbiai kormány első alelnöke, egyben az ország külügyminisztere kijelentette, az, hogy megszüntették a vizsgálatot az Aleksandar Vučićot ért tavaly júliusi srebrenicai incidens miatt, „példa nélküli államközi botrány”, ugyanakkor ezt az esetet nem enyhébb minősítéssel látta el, mint, hogy az gyilkossági kísérlet volt.

A Bosznia-Hercegovina és Szerbia közötti Šepak határátkelőhelynél, Loznica közelében augusztus utolsó napjaiban terrorellenes hadgyakorlatot tartottak a boszniai szerb és a szerbiai fegyveres erők. Ennek apropóján a Drina folyó szintjét is egy méterrel megnövelték. Ez alkalommal Tomislav Nikolić szerb államfő, aki jelen volt a helyszínen, kijelentette, hogy a gyakorlat részvevői egyként gondolkodnak és így is kell viselkedniük. A bosznia-hercegovinai terrorelhárítást, amelynek feladata az ország területén az ilyen akciók koordinálása, teljesen kizárták ebből a gyakorlatból, tehát itt a Drina két oldalán működő szerb erők akcióztak közösen, a bosnyák-horvát erők nélkül.

A szerb külügyminiszter bosnyák kollégájával Igor Crnadakkal tartott közös sajtótájékoztatót, amelynek témája egyébként az volt, hogy harmadik országokban a két állam hogyan segíti egymást diplomáciai téren. Ez alkalommal Dačić azt mondta, Szerbia jószomszédi viszonyokat kíván fenntartani, de senki se alázhatja meg (hm…ismerős szófordulat). Ugyanakkor számon kérte, hogy a bosnyák és a horvát parlament miért nem fogadott még el olyan határozatot, amely a szerbek elleni bűncselekményeket ítéli el. Crnadakhoz fordulva pedig közölte, hogy képmutatás lenne, ha Bosznia elismerné Koszovó függetlenségét, noha erről még ötlet szintjén sem volt szó.

A háborús bűnök elleni szerbiai ügyészség az utolsó pillanatban lemondta részvételét azon az összejövetelen, amelyen a volt jugoszláv térség ügyészei vesznek részt és amelyet több mint tíz éve szerveznek meg a kilencvenes években elkövetett háborús bűnösök elleni eljárások hatékonyabbá tétele, az országok együttműködésének előmozdítása céljából. A szerb ügyészség először még jelezte részvételi szándékát, majd bármilyen indok nélkül közölték, nem lesznek ott. Egyes magyarázatok szerint ebben közrejátszanak a két ország közötti feszült viszonyok, a nemrégiben Szerbiában kirobbant horvát kémbotrány és a többi hasonló ügy is. Szerbia részvétele már csak azért is fontos a háborús bűnökkel foglalkozó egyeztetéseken, hiszen a szerbek mindegyik összetűzésben érintettek voltak, kezdve a szlovén és horvát háborútól egészen Koszovóig.

Ez csak néhány volt az elmúlt nagyjából két hét hírterméséből.

Szerbia hidegháborús szintig fokozta a rossz szomszédi viszonyait Horvátországgal és Bosznia-Hercegovinával is. Megy az üzengetés, az egymásnak keresztbe tevés, a sértegetés és a többi.

A szerb oldalról ezeknek az eseteknek leggyakoribb szereplője Ivica Dačić külügyminiszter. Ő az aki számon kér a horvátokon, aki lekezelő a bosnyákokkal és úgy általánosságban az első vonalban menetel, ha be kell szólni a szomszédos országoknak. A helyzet ismerői többféle magyarázatot is adtak erre a jelenségre, amelyből könnyen arra következtethetnénk, hogy az az ember, aki a kilencvenes években a szocialisták szóvivője, így Milošević közeli munkatársa volt, saját fejétől végzi ezt a tevékenységet. Ezt a vélelmet erősíti nemrégiben tett kezdeményezése arra vonatkozóan, hogy rehabilitálni kell egykori főnökét aki emellett minimum egy emlékművet is érdemel. A magyarázatok alapvetően két irányba mennek, egyik szerint Dačić mögött Moszkva áll, akiknek érdeke, hogy a világban újabb és újabb válsággócok alakuljanak ki, mert ezzel saját nagyhatalmi pozícióját fitogtathatja. Ezt a felvetést erősíti az is, hogy miközben a kormányfő a választási kampány során, sőt még utána is azt hangoztatta, hogy az új kormányban az SZSZP nem lesz ott, váratlan moszkvai kiruccanását követően változott a helyzet. A másik elmélet az ország határain belülre szorítkozik. Ennek lényege, hogy mivel tényként kezelhető, hogy Vučić az az ember, akinek a kezében minden hatalom összpontosul, aki nélkül ettől kevésbé érzékeny mondatok sem hangozhatnának el egy miniszter szájából, ezért hát a történet mögött is a kormányfő áll. Vučić koreográfiája a jól ismert „jó zsaru-rossz zsaru“ sablonra épül, vagyis miközben külügyminisztere, vagy esetleg másik, a kilencvenes évekből teleportált minisztere Aleksandar Vulin provokálnak, beszólogatnak, kirohannak, addig ő a mérsékelt politikus, aki szavatolja a békét és a stabilitást (ez is egy ismerős meghatározás).

Persze, a történetnek ez csak az egyik oldala. Összességében elmondható, hogy mindhárom szóban forgó országnak olyan politikai vezetése van, amely képtelen az aktuális gazdasági és egyéb problémákkal felvenni a harcot, mindenhol alacsony az életszínvonal, nagy a munkanélküliség, tömegesen vándorolnak el az emberek és figyelemelterelésnek tökéletes ismételten ellenségeket keresni és ingyen cirkuszt biztosítani a népnek, ami persze koránt sincs ingyen.

Ugyanakkor nem tekinthetünk el a szemmel látható összefüggésektől sem.

A szerbiai hatalom legfőbb szószólói a kormányfő Vučić mellett a már említett Dačić és Vulin, de ide kell sorolnunk a Hágából visszatért és a kormányfővel valamiféle meg nem támadási szerződésben lévő Šešeljt is és már össze is állt a kilencvenes évek nagy csapata. A háborúskodás igazából akkor és ott nem fejeződött be, a nagyszerb eszmét is csupán pihentették, amíg a helyzet változik.

Milošević pragmatizmusa abban mutatkozott meg, hogy ugyan hadba szállt Szlovéniával, de mivel az nem számított szerb területnek, viszonylag gyorsan feladta és visszavonult, ellenben Horvátországban és Boszniában tudjuk mi történt. Ezen történések egyik végkifejlete volt a Horvátországot elhagyó több százezer szerb illetve Boszniában egy szerb entitás létrehozása. Éppen ezért Vučić pragmatizmusa pedig azt diktálja, hogy nyakaskodjunk egy kicsit a horvátokkal, igazából ott keresnivaló nincs, ott van viszont egy egységes és félig meddig önálló szerb terület Boszniában, amelyet 20 évvel a háború után sem sikerült egységes állammá kovácsolni. Milošević idején a krajinai szerbek tartottak referendumot, most a boszniai szerbek készülnek ugyanerre.

A kilencvenes években az előző generáció elvégezte a piszkos munkát, létrehoztak egy etnikailag homogén szerb területet, de a nemzetközi helyzet miatt akkor ez ennyiben maradt. Ma itt vannak az akkori ifjú politikusok akik befejezhetik az életművet és a második fázisban jöhet a szerb földek egyesítése.

A daytoni békeszerződésről ma már tudhatjuk, egy olyan dokumentum, mint a tévésorozatok forgatókönyve, épp csak a végére nem írták oda: folyt. köv.

A jegyzet a Családi Kör 2016. szeptember 15-i nyomtatott számában jelent meg.

Őrült kilencvenes évek vagyis Lude devedesete elnevezéssel szervezett néhány éve fellépéssorozatot néhány szerb előadó, akik a kilencvenes években voltak karrierjük csúcsán. Már akkor is voltak sokan, akiket ez a szókapcsolat valami egészen másra emlékeztetett, másféle őrületre.

Az elmúlt napokban aztán elérkeztünk ehhez a típusú őrülethez is, az aktuális „party” mottója a következő: emlékművet kell állítani Slobodan Miloševićnek.

A néhai szerb elnök pártjának vezetője, Ivica Dačić külügyminiszter jelentette ki, hogy a Radovan Karadžić egykori boszniai szerb elnök elleni hágai ítélet értelmében Szerbiát semmiféle felelősség nem terheli a 1992 és 1995 között zajlott boszniai vérontás és a népirtás miatt. Idézzük szó szerint Milošević egykori szóvivője, jelenlegi szocialista elnök szavait: „Milošević, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és Szerbia sem vétkes, megdőltek a népirtásról és háborús bűnökről szóló hazugságok, amelyek alapjai voltak Szerbia és a szerb nép büntetésének. Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor majd Irakhoz hasonlóan itt is beismerik, hogy Szerbiát hamis és téves vádak alapján támadták.

Ezzel a hágai törvényszék nem csak azt ismerte el, hogy Milošević nem volt bűnös, hanem azt is, hogy a Szerbia és a JSZK elleni vádak hamisak és hazugok voltak és kemény gazdasági szankciók alapjául szolgáltak.”

Ezzel a megnyilvánulással, miként az várható is volt, Dačić elindított egy nyilatkozatháborút. Mindenki elmondta a véleményét. A kilencvenes éveket ellenzékben végigküzdő pártok képviselői kihangsúlyozták, hogy Milošević diktátor volt és emlékeztettek az ország lakosainak devizatartalékokon, fejlesztési kölcsönön és egyéb módszereken keresztül történt kirablására és a háborúkra, amelyekben ugye Szerbia nem vett részt. A szocialisták pártelnökük kijelentése után egészen odáig mentek, hogy már Slobo családjának hazatérését tervezgetik.

Nagyjából meg lehet jósolni a jelenlegi vita végkimenetelét. Nem lesz emlékmű.

Időről-időre az SZSZP vezetői elengedik ezt a próbaballont, de korántsem ártatlan próbálkozásról van szó. A reakciókat tesztelik, arra várnak, mikor érik meg a helyzet a kilencvenes években rájuk fröcskölődött ártatlanok vérének és a kisemmizett szerbiaiak verejtékének lemosására.

Azon vajdasági magyarok könnyeiről nem is beszélve, akiknek a szerettei koporsóban érkeztek haza a horvát vagy a koszovói csataterekről, vagy hagyták itt szülőföldjüket és családjukat. Amint a szocialisták úgy mérik fel, hogy a közvélemény kritikus részének ellenállása meggyengült, illetve a többség eléggé elfelejti a kilencvenes éveket, megtörténik Milošević rehabilitálása.

Egyébként Dačić kijelentéséhez annyit tegyünk hozzá, hogy a szocialista elnök elfeledkezik egy másik ítéletről. 2007. február 27-én a Hágai Nemzetközi Törvényszék (ez nem az, amelyik a délszláv háborús ügyekben ítélkezik – a szerző megjegyzése) ítélete kimondta, hogy Szerbia nem felelős a Srebrenicán elkövetett népirtásért, ellenben felelős, mert megszegte a népirtásról szóló egyezményt azzal, hogy nem tett meg mindent annak megakadályozására és az elkövetőket sem büntette meg. Ezzel az ítélettel Szerbia az első olyan ország lett, amelyet a népirtási egyezmény megsértése miatt elítéltek. Az országot pedig tudjuk, ki irányította 1995-ben.

Persze, ez csak egyetlen szegmense annak a folyamatnak, amelynek végső célja a kilencvenes évek szerb állami politikájának rehabilitálása és visszatérés arra a vágányra. Hiszen nézzünk csak szét, mi történik. Szerbia és Horvátország között szinte folyamatosak a diplomáciai villongások, amelyek hátterében a háborús évek rendezetlen ügyei állnak. Boszniában Dodik szerb vezető referendumot tartana a szerb entitás kiválásáról. Emlékezhetünk, az úgynevezett krajinai szerb önálló körzetek is ilyen referendumok nyomán alakultak meg öntörvényűen. És akkor az egyik talán leginkább vérforraló eseményről nem is szóltunk, mégpedig a Đorđe Balašević elleni uszító kampányról. Đolenak mi, akik elleneztük az akkori rezsim háborús politikáját, azt köszönhetjük, hogy túléltük azt az időszakot. Egy józan hang volt, akinek a dalai segítettek kitartani, reményt adtak. Az előadónak most nem kisebb a vétke, mint hogy a horvát Vihar hadművelet évfordulójának a napján a horvát Pulán koncertezett. Emiatt pedig nemzetáruló lett, egyesek az állampolgárságát akarják elvenni, az teljesen mindegy, hogy a fellépése független volt bármiféle állami ünnepélytől.

A témával kapcsolatban Nemanja Stjepanović a Humanitárius Jogi Alap kutatója összefoglalta az „ártatlan“ Milošević karrierjének egyes állomásait. Mint írja, 2001-től napjainkig Szerbiában négy tömegsírt találtak, amelyek közel ezer albán nő, gyermek és férfi holttestét rejtették, akiket 1999-ben a Milošević által ellenőrzött erők gyilkoltak meg. 1991-ben a Jugoszláv Néphadsereg által létesített vajdasági fogolytáborokban (Stajićevo, Begejci, Sremska Mitrovica) és egyes szerbiai városokban horvát polgári személyeket és hadifoglyokat kínoztak és gyilkoltak meg. Szerbia területén lévő táborokban olyan bosnyákokat gyilkoltak meg, akik a srebrenicai vérengzést túlélve átúsztak a Drinán és Szerbiába menekültek. 1995-ben a Milošević ellenőrzése alatt álló rendőri erők ezerszámra tartóztattak le boszniai és horvátországi szerb menekülteket, akiket dezertőrökké nyilvánítottak és átadták őket Arkan erőinek és más szerb katonai alakulatoknak. A legtöbben a frontokon vesztették életüket.

A felsorolást még folytathatnánk, állhatna itt nagyon sok vajdasági magyar család története, amelyek egy része megtalálható a Napló hetilap által annak idején kiadott Téves csatatéren című könyvben.  

Biztos vagyok benne, hogy a vajdasági magyar emberek soha nem fogják elfelejteni a kilencvenes éveket, azt, hogy ki mit mondott és tett akkor, ki állt a jó és ki a rossz oldalon. És biztos vagyok benne, hogy a magyar emberek soha nem fogják beleegyezésüket adni Milošević és a korszak rehabilitásához. Azt viszont, hogy a politikum is osztja ezt a meglátást, csak remélem...

A jegyzet a Családi Kör 2016. augusztus 25-i nyomtatott számában jelent meg.

Viharos ülést tudhat maga mögött a Magyar Nemzeti Tanács, amelyre a múlt héten, Adán került sor. Annak napirendjén két vitás ügy szerepelt, egyik a magyarcsernyei általános iskola igazgatójának felmentése, a másik pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium (KDTG) igazgatójának megválasztása. Mivel a többórás ülést az olvasók többsége feltételezhetően nem követi figyelemmel és részletességében a különféle tudósításokban sem foglalkoztak vele, ezúttal a szabadkai gimnázium ügyére térnék ki bővebben. Annál is inkább, mert az, ami a testület ülésén zajlott, az elhangzott érvek, a jogszerűséget súroló lépések sajnos jelzésértékűek.

Jöjjön a történet összefoglalója. A KDTG-ben az igazgatói tisztségre egyetlen személy jelentkezett, mégpedig az intézmény jelenlegi igazgatója Varga Anikó, akit a tantestület 39 tagja közül 34-en támogattak, az iskolaszékben pedig a jelenlévő 9 tag közül nyolcan szavaztak rá. Ezt követően került a kinevezés a Magyar Nemzeti Tanács testületei elé. Az oktatási bizottság elektronikus szavazást rendelt el, amelynek keretében a jelöltet hárman támogatták, 12-en ellene szavaztak és egy személy tartózkodott. Ezután az MNT Végrehajtó Bizottsága sem támogatta Varga Anikó kinevezését.

Az MNT ülésén Jerasz Anikó a VB elnöke azzal indokolta ezt a döntést, hogy a Vajdaságban működő 37 magyar nyelven is oktató középiskola közül a Kosztolányi az egyetlen, amely nem működik együtt az alapítóval, sőt teljes elutasítást tapasztaltak.

Joó Horti Lívia a Magyar Mozgalom képviselője történelminek nevezte ezt a napirendi pontot, ahogy fogalmazott, eddig a tanács programokat szüntetett meg és írt felül, most viszont a személyi leszámolás eszközévé vált. Hiányolta a negatív döntés indoklását és azt, hogy ha gondok voltak, akkor azt miért nem vitatták meg Varga Anikóval. Joó Horti szerint példátlan, hogy elektronikus szavazáson hoztak egy negatív döntést, ahol nem volt lehetőség az érvek felsorolására és meggyőződésének adott hangot, hogy a tagok instruálva voltak telefonon.

„Egy Magyar Nemzeti Tanács (…) nem engedheti meg magának, hogy a magyar autonómia legfőbb szerveként, amit azért hoztunk létre, (…) hogy érdekvédelmi szervezet legyen a magyar közösségen belül, magyar-magyar leszámolásra használjuk, azt gondolom, hogy szégyenletes” – fogalmazott.

Az ülés folytatásában Jerasz tételesen felsorolt néhány dolgot, mint Varga Anikó „vétkeit”. Többek között elhangzott, hogy az MNT által szervezett tájékoztató jellegű szülői értekezleten a tanintézményben két szülő jelent meg, noha 30 érettségizője van az iskolának, míg a harmadikosok részére az ösztöndíjprogramról szervezett találkozóra egy szülő ment el.

„Az intézmény elutasította az MNT törekvéseit, mert úgy nevelik négy éven keresztül a diákokat, hogy csakis Magyarországon tanuljanak tovább. Az MNT oktatási stratégiájában sarkalatos pont az itthoni továbbtanulás, ilyen reakció máshol nem volt” – hangzott el.

Elhangzott még, hogy az MNT által az újvidéki felsőoktatási intézmények meglátogatását célzó kirándulásra a KDTG-nek csupán hat diákja ment el, noha 42 férőhelyet fenntartottak, illetve arra is kitértek, hogy Varga Anikónak ugyan Palicson van bejelentett lakcíme, de Szegeden él, onnan utazik naponta, és több alkalommal sem volt jelen, amikor az iskola diákjait bántalmazták.

Várkonyi Zsolt kérdésére, hogy mi a bűne Varga Anikónak, aki 2003 óta az intézmény igazgatója és akit Mádl Ferenc és Sólyom László köztársasági elnökök is elismerésben részesítettek, Joó Horti Lívia csatlakozott rá, aki elmondta, azért kell vele leszámolni, mert a Magyar Mozgalom tagja.

„Egy karaktergyilkosságról van szó, így kell dolgozni, ha valakit le akarunk járatni” mondta Joó Horti, amit Hajnal Jenő a testület elnöke erélyesen cáfolt és rágalomnak minősített.

Végül a hatalmi Magyar Összefogás képviselőinek szavazataival elfogadta az MNT a határozatot, miszerint nem támogatja Varga Anikó kinevezését, de a hatalmi oldal egy képviselője tartózkodott a szavazásnál, és a többség nem is járult a szószékhez véleményt nyilvánítani az ügyben.

Az ülésen Várkonyi Zsolt és Lulić Emil az MNT elnöki jogi szakmunkatársa a határozat jogi vonatkozásairól vitatkoztak. A vitától tekintsünk el, viszont lássuk, jogi szempontból miről is van szó.

A szerb parlament 2009 augusztusában fogadta el a nemzeti tanácsokról szóló törvényt. Ebben volt egy rendelkezés, amely lehetővé tette, hogy a többségében magyar tannyelvű oktatási intézményekben az MNT-nek jóváhagyási joga legyen az igazgató megválasztásánál. Ugyanez a rendelkezés nem volt benne az oktatási kerettörvényben, abba évekkel később került be. Szerbia Alkotmánybírósága 2014 januárjában herélte ki a nemzeti tanácsi törvényt, ekkor fosztotta meg a nemzeti tanácsokat kötelező jóváhagyási joguktól is. Az oktatási kerettörvényben azonban benne maradt ez a rendelkezés és a továbbiakban az MNT erre hivatkozva gyakorolta ezt a jogkört. Ismeretlen személy idén januárban aztán elindította az oktatási kerettörvény vonatkozó részének alkotmánybírósági vizsgálatát is és a testület május 12-én mondta ki, hogy az is alkotmányellenes.

Jogi értelemben ez azt jelenti, hogy miután megjelenik Szerbia Hivatalos Közlönyében ez a döntés, onnantól kezdve az MNT-nek nem lesz kötelező érvényű jóváhagyási, csupán véleményezési joga. Az MNT jogásza erre hivatkozott, amikor a döntéshozatalt indokolta, viszont arról van szó, hogy már most sem gyakorolhatták volna ezt a hatáskört, ugyanis miután a döntés megjelenik a közlönyben, annak visszamenőlegesen is megsemmisítő hatása lesz, amennyiben bírósági úton megtámadják.

A legnagyobb jóindulattal is a törvényességgel határosnak kell tekinteni az MNT döntését. Az ott felsoroltatott érvekről is érdemes szólni, hiszen finoman szólva is túlzás egy iskola igazgatóját tenni felelőssé azért, mert a diákok külföldön kívánnak továbbtanulni, hiszen ez nem csak a Kosztolányi esetében ilyen kifejezett, hanem a többi középiskolában is.

Attól sem tekinthetünk el, hogy a Kosztolányi gimnázium és a magyarcsernyei iskola igazgatója körüli ügyek nem az egyedüliek. A szabadkai Népszínházban négy kiemelkedő képességű színművész szerződését nem hosszabbították meg, a Magyar Szó esetében is komoly átszervezéseket, sőt felmondásokat emlegetnek, és nem lehet nem összefüggést találni ezek az esetek között. Csak remélhetjük, hogy a legnagyobb magyar párt hatalmát nem a Joó Horti Lívia által említett „magyar-magyar leszámolásra” használja fel, hanem a valódi közösségépítésre, amelybe belefér a vélemények különbözősége is.

Részben a kulisszák mögött, részben nyilvánosság előtt zajlanak a választások utáni szerbiai világkép kialakításának előkészítő munkálatai. Kisebb mozaikkockák villannak fel előttünk, amelyekből azért, ha megfelelő sorrendben helyezünk egymás mellé, nagyjából összeáll a kép.

AZ IGAZSÁG ODAÁT VAN (?)

Egy Kasza Józseffel idén februárban készült interjú jelent meg a napokban a Regio folyóiratban. A Losoncz Márk és Tóth Szilárd által készített terjedelmes életútinterjú (amely itt található meg: http://regio.tk.mta.hu/index.php/regio/article/view/101/pdf_80) mindenképp kötelező olvasmány azoknak, akiket érdekel a vajdasági magyar politikai élet alakulása. Nem utolsósorban azért is érdemes elolvasni a szöveget, mert Kasza a túlvilágról is megszívlelendő tanácsokat küld.

Most, az április 24-i választások után, amikor magyar viszonylatban központi téma az, hogy a VMSZ szinte kritikátlanul és feltétlen bizalommal borul a Szerb Haladó Párt ölelő karjaiba és nap mint nap hallhatjuk a döntést magyarázni igyekvő indoklásokat, ide kívánkozik Kasza József válasza arra a kérdésre, hogy miért zárták ki a VMSZ-ből.  

„Azért, mert azt mondtam, hogy az ellenséggel szövetségre lépni nem szabad. Az, amit Šešelj elképzelt, Karlobag- Virovitica-..., egészen a Balatonig...

Azzal a társasággal leülni, akik egykor Šešelj követői voltak? Hát még holtrészegen sem! Pásztor István szerint Vučić váltani tudott, s tény, hogy nála erőteljesebb politikus nincs, ám én azt mondom, „vuk dlaku menja, a ćud ne”.

Elvégre ezek az emberek annak idején szendvicset kínáltak, a szlovákoknak kettőt, a magyaroknak egyet. Miért kettőt a szlovákoknak? Mert messzebbre kell, hogy utazzanak. Ezekkel koalíciót kötni? Erre én nem lettem volna képes. Hála istennek, hogy kiléptem a politikából.”

Valamivel később a témával kapcsolatban még elmondja: „… Azok kormányoznak, akik egykor ki akartak bennünket telepíteni, s a VMSZ velük tart. Nem, ez… elfogadhatatlan."

Ezt mondta három hónappal ezelőtt a vajdasági magyar és egyben a szerbiai és kárpát-medencei politika nagy öregje, és azt hiszem tévedés lenne ráfogni, hogy kora és betegsége folytán elveszítette volna a józan ítélőképességét, vagy ne értette volna a kort, amelyben él. Tapintható, a levegőben érezhető a vajdasági magyarok jelentős részének a felháborodása nemtetszése a VMSZ ezen lépése kapcsán, különösen vonatkozik ez arra, hogy a párt olyan kifejezetten magyar városokban szándékozik „összebútorozni” a haladókkal, mint Magyarkanizsa és Zenta.

Persze legalább ennyire érdekes a körvonalazódó tartományi hatalom is. A háttérből érkező információk szerint a vajdasági hatalomnak a haladókon és a VMSZ-en kívül a szocialisták is részesei lesznek, illetve, egyfajta nyúlként a kalapból a radikálisokat is egyre nyíltabban emlegetik. Pásztor István volt és a bejelentések alapján leendő házelnök annyit nyilatkozott, hogy „a tartományban minél szélesebb koalíciót kellene kialakítani, hogy megbirkózhassanak a tartományi kormány előtt álló komoly feladatokkal”.

A VMSZ a haladókkal való folyamatosan egyre szorosabbá váló együttműködést azzal igyekszik magyarázni, hogy ez a párt nem azonos a radikálisokkal és Vučić megváltozott. Ha viszont a tartományi hatalomban a VMSZ mellé odakerülnek a radikálisok is, erre már magvasabb magyarázatra lesz szükség. A következő kérdést pedig, ami ide kívánkozik, J. Garai Béla tette fel a VajdaságMa portálon megjelenő heti rovatában: „Kíváncsi leszek, hogy a VMSZ, mint a haladók stratégiai partnere, kiáll-e Tomislav Nikolić újraválasztása mellett?”

PESTI FORRÓ DRÓT

A mögöttünk lévő választási kampány kapcsán korábban már leírtam: volt egy időszak, amikor úgy tűnt, a Fidesz indul a szerbiai választásokon, hiszen annak vezető politikusai látogattak el Vajdaságba egymás után. A választások után még mindig ugyanez az ember érzése, azzal, hogy immár a VMSZ elnöke is Pestről üzen a vajdasági magyaroknak. A választások éjszakáján, miután az újságírók órákon át vártak rá, hogy Pásztor István értékelje a választásokat, ahogyan azt minden választás után megteszi, éjfél körül a pártigazgató közölte velük, hogy ne várjanak, nem lesz nyilatkozat. Másnap a pártelnök Budapesten tartott értékelőt, ebből tudhatták meg a szavazói, hogyan is látja a VMSZ szereplését.

A múlt héten hasonló forgatókönyv szerint zajlottak a dolgok. A magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának ülésén szerepelt Pásztor és ezúttal innen tájékozódhattunk mi vajdasági magyarok arról, hogy szerinte a VMSZ ereje nem csökkent annak ellenére sem, hogy az eddigi 6 helyett 4 képviselőjük lesz és itt mondta el azt is, hogy az MM-et és koalícióját kizárólag a károkozás vezényelte. Egyéb dolgok is elhangzottak, ezek közlésétől most tekintsünk el.

Nem tudom, gyakorlattá válik-e, hogy a magyar fővárosból tájékoztatnak ezután bennünket forró dróton a bennünket érintő belpolitikai történésekről, ami biztos, hogy a legutolsó információk szerint a VMSZ székháza még mindig Szabadkán van.

PÁR(T)BESZÉD ÉS MEGGYŐZŐDÉS

Milenko Jovanov a Szerb Haladó Párt tagjaként lesz minden bizonnyal köztársasági parlamenti képviselő. Ennek apropóján a világhálón megjelent egy emlékeztető, miszerint ez a politikus két évvel ezelőtt Vajdaságban nyelvrendőrséget indított volna be, amely ellenőrizte volna, mennyire tudnak az itt élő kisebbségiek, elsősorban a magyarok szerbül. Ezzel kapcsolatban egyik kollégám a Facebook-on érdekes párhuzamot említett, miszerint ezt Jovanov még a Szerbiai Demokrata Párt tagjaként mondta, épp úgy mint Vučić, aki rossz emlékű megjegyzéseit a radikálisok soraiban mondta ki.

Sajnos a szerbiai közvéleményben egyre inkább elterjed egyfajta vélekedés, vagy legalábbis egyes pártok képviselői szeretnék elterjeszteni, miszerint a pártváltás törli a régi vétkeket. Ennek a vélekedésnek elsőszámú megtestesülése a jelenlegi kormányfő, aki ugyebár „megváltozott”. Ha pedig ő megváltozott, akkor biztosan haladóként már Jovanov sem felelős azért, mert szerb demokrataként a magyarok nyelvtudását ellenőrizte volna.

Ezen a logikai vonalon már csak egy lépés az, hogy ha Vojislav Šešelj is belépne a tisztítótűzként funkcionáló SZHP-be akkor ő is védekezhetne azzal, hogy Nagy-Szerbia meg horvátgyűlölet, szendvicsek és rozsdás kanál az a radikális énje volt, haladóként már eszébe se jut ilyesmi.

Megjelent a Családi Kör 2016. április 12. nyomtatott kiadásában.

Különféle zeneszámok, dalszövegsorok jutnak eszembe, amikor röviden össze akarom foglalni az április 24-i szerbiai választások tanúságát. Az egyik egy nyolcvanas évekbeli popdal, Limahl-tól a Neverending story, vagyis soha véget nem érő történet, hiszen május 3-án, amikor ez a szöveg íródik, még nem tudni mikor lesznek végeredményei ennek a választásnak. A másik szövegsor, ami beugrott, az a 2000-es választások kapcsán a belgrádi Indexovo Pozorište ide kívánkozó idézete a Ćihu, ćihu, ćihuhu című dalból, amely annak idején felkínálta a megoldást a megingott Slobo-rezsimnek: Odložimo izbore dok on ne pobedi, vagyis addig ismételgetjük egyik-másik szavazóhelyen a választásokat, amíg nem a nekünk kedvező eredmény születik. A harmadik idézet az pedig egy magyar dal refrénje, amelynek a helyzethez alkalmazott változata került a heti jegyzet címébe, ez pedig a magyarországi Hétköznapi Csalódások együttes Viktor, Viktor keserű a narancs hangzású sora, amely a jelenlegi magyar miniszterelnöknek íródott, hiszen ez valahol a harmadik jellemzője ezeknek a választásoknak: a legnagyobb kormánypárt abszolút többséget szerzett, mégsem elégedett az eredményekkel.

Azt gondolom, hogy a történetet nagy vonalakban mindannyian ismerjük, de a rend kedvéért álljon itt röviden. A köztársasági választásokon nagyjából 1,8 millió szavazattal a Szerb Haladó Párt győzedelmeskedett, ami azt jelenti, hogy a 250 tagú parlamentben 131 képviselőjük ülhet. Így, az alacsony részvételi arány következtében ez a párt a szerbiai szavazótestület 27,6 százalékának, vagyis valamivel több mint egynegyedének támogatásával szerzett abszolút többséget. Persze, a számokkal lehet többféleképpen is játszani, a kormányfő pedig szemmel láthatóan másik irányból közelítette meg az eredményt. Ő azt olvasta ki belőle, hogy pártjának, pontosabban a köré tömörült koalíciónak a korábbi 159 helyett 131 képviselője lesz, amiből száznál is kevesebb a haladó. Ez pedig mélységesen megsértette a pártelnök önérzetét, hiszen az ő terve az volt, hogy a múltkori eredményre még rádolgozhasson. Ezért ért el az elmúlt két évben totális dominanciát a szerbiai médiában, ezért lehetetlenítette el az ellenzéket, amely legalább olyan megosztottá, erőtlenné és nehezen komolyan vehetővé vált, mint a kilencvenes években. Amikor a kormányfő úgy döntött (mert ne legyenek illúziók, nem a párt tagjai döntöttek, hanem ő maga) mandátuma felénél újra választásokon méretteti meg magát, nyilvánvalóan voltak kalkulációi. Azt persze csak feltételezhetjük, hogy micsoda, de arckifejezéséből ítélve jobb eredményre számított, mint amilyen született.

Az eredmények lerántották a leplet a rendszer manipulatív jellegéről is. Kiderült, hogy a polgárok felé folyamatosan sugárzott üzenetek, kvázi közvélemény-kutatási adatok igencsak nélkülözik az adatok valóságalapját, azoknak legfőbb célja a választókra kifejtett pszichológiai nyomásgyakorlás: a haladók a legerősebbek, szavazzon rájuk mindenki.

A haladók ezeken a választásokon minden rendelkezésre álló eszközt bevetettek, pénzt, paripát és ami még volt, olyannyira, hogy számos esetben idézték elénk a kilencvenes éveket. Annak érdekében, hogy a népet meggyőzzék hatalmas népszerűségükről több helyszínre is 50-100 autóbusszal szállították az embereket, akik szendvicset és napidíjat kaptak ezért a kirándulásért, gyakorlatilag mindent teliplakátoltak saját vezérük arcképével (ennek egyik legbarbárabb esete Szabadkán történt meg, ahol az átadásra váró Szentháromság szobrot tapétázták ki), sőt, helyenként verőlegényekről és fizikai atrocitásokról is érkeztek hírek, már a választások napján.

Az pedig már nyilvánvalóan hab a tortán, hogy úgynevezett láncszavazáson is kaptak egyes személyeket, konkréten Vranjéban, ami azt jelenti, hogy a polgár beviszi a kitöltött szavazólapokat, benn megkapja az üreseket, a kitöltötteket dobja az urnába, az üreseket pedig kiviszi és átadja az „illetékeseknek“, mint ahogy arról is eltérő hírek érkeztek, hogy egy-egy szavazatért 1000-3000 dinárt fizettek.

Mindezek ellenére a haladóknak nem sikerült elérniük a minden bizonnyal hőn áhított kétharmados többséget, ami gyakorlatilag egyeduralmat biztosított volna nekik. A másik része a mesének, az, amelyik a soha véget nem érő történetről szól, szintén tanulságos. A kormánypárt által távvezérelt média április 24-én kora éjszaka kihirdetett egy választási eredményt. Mint később kiderült, ez a haladó vezér által kívánt eredmény lett volna, amelynek értelmében rajtuk kívül még a szocialisták, a radikálisok és a demokraták kerülnek be a parlamentbe.

Ezzel minimálisan az ötszázalékos küszöb alatt végzett volna három lista, a Tadić-Čeda-Čanak trió, a Saša Radulović vezette Dosta je bilo és a Szerbiai Demokrata Párt és a Dveri koalíciója. A választási szabályok értelmében ennek a három listának a szavazatait – ami legalább félmillió voksot jelent – a bejutott pártok között osztották volna szét, azok szavazatai arányában, tehát ezek jelentős részét a haladók szerezték volna meg. Nem így történt, végül mindhárom lista átlépte a küszöböt és ekkor kezdődött a választási utójáték, vagyis, hogy addig rakosgassák a szavazólapokat, amíg a kormányfő által várt eredmény jön ki belőlük. A haladó vezérnek szemmel láthatóan az volt az egyik fontos célja, hogy valódi ellenzék nélkül kormányozhasson. A szocialisták ugyanis nem tekinthetők ellenzéknek még akkor sem ha formálisan kimaradnak a kormányból, a radikálisok szerepét pedig hamarosan meg fogjuk látni. Így maradt volna csak a DP néhány képviselője, akik szinte csak kalapdíszként szolgáltak volna. Az emiatt idegessé vált Vučić részéről talán az volt a legcinikusabb megnyilvánulás, amikor az ellenzéket vádolta meg csalással és nyomásgyakorlással, mintha azok bemehettek volna a választási bizottság irodájába és ők maguk rakosgathatták volna a szavazólapokat. Ennek eredményeképp az SZDP-Dveri koalíció egyetlen szavazattal került az 5 százalék alá, ezzel pedig a kormányfő azt érte el, hogy ezek a pártok a megismételt választásokon egy emberként álltak az SZDP-Dveri mellé.

A rövid távú szerbiai többpárti történelem ismétli önmagát, még ha némileg módosult végkifejlettel is.

Mint ahogy Miloševićnek sem volt feltétlenül szüksége 2000-ben előrehozott elnökválasztásra és Tadićnak sem 2012-ben és bele is buktak a dologba, Vučić mégis beleszaladt ebbe a késbe. A született eredmények valójában tükrözik a szerbiai közállapotok keresztmetszetét. A haladók dominanciája kezd megtörni, mert az emberek a demagóg, öntömjénező kormányfői beszédek ellenére sem érzik a jólétet, hanem annak az ellenkezőjét, viszont a másik oldalon nincs egy olyan komoly erő, amelyre szavaznának.

Ezért a többség otthon maradt múlt vasárnap, akik pedig elmentek azért, hogy a haladókkal szembeni elégedetlenségüknek adjanak hangot, azok protestszavazatai megoszlottak az egyes ellenzéki listák között, így történt meg, hogy egy erős ellenzéki erő helyett három vagy négy kisebb jutott a parlamentbe. A kormányfő legnagyobb bánatára.

Első látásra nem hoztak különösebb változást a vasárnap lezajlott általános szerbiai választások, hiszen a haladók ismételten a szavazatoknak nagyjából a felét megszerezték, tehát szükségük lesz egy-két partnerre a következő időszakban. Azonban, ha részletesebben mélyedünk bele az eredmények elemzésébe, sokkal árnyaltabbá válik a kép, de hétfőn, amikor ez a szöveg íródik még sok minden bizonytalan és képlékeny. Az elkövetkező hetekben bővebben kitérünk majd a választásokon történtekre, azok következményeire, amiről már most lehet beszélni, és ami talán az olvasóinkat leginkább érdekli az a választások magyar–magyar vonatkozása, vagyis a VMSZ és a Magyar Mozgalom összecsapása.

(Fotó: subotica.info)

A már most ismeretes eredmények tudatában megállapítható, hogy az a közvélemény-kutatás, amelyet a MM februárban hozott nyilvánosságra igenis reprezentatív volt, ugyanis nagyjából annak megfelelő eredmények születtek, annak ellenére, hogy a VMSZ mindvégig kétségbe vonta annak hitelességét. Összességében megállapítható, hogy a VMSZ sokkal jobban szerepelt, sokkal kiugróbb eredményt ért el, mint az MM, de ebben sok tényező közrejátszott.

Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy világossá vált, a mozgalom megméretteti magát a választásokon, a VMSZ-nek elsőrendű céljává vált annak ellehetetlenítése.

Ebben segítségére sietett az anyaországi kormány, amely egy példátlan méretű 50 milliárd forintos gazdaságfejlesztési programot dobott az asztalra a tavalyi év vége felé. Mint azóta bebizonyosodott, azzal az elsődleges céllal, hogy a VMSZ dominanciájának megőrzését biztosítani tudja. A párt által távvezérelt média szintén partner volt ebben a munkában, egyetlen napilapunkból özönlött a párt propagandája, az MM vagy más erők gyakorlatilag csak a statisztikai hibahatáron belüli arányban szerepeltek. Emellett a VMSZ szemmel láthatóan nem kevés pénzt is ölt a kampányba. Egész Vajdaságot elárasztották óriásplakátjaik, egész oldalas hirdetéseik és az internetes kampányba sem kevés pénz ment. Az ember gyakorlatilag egy YouTube videót se tudott úgy megnézni, hogy ne villanjon be a Biztos Pont reklámja. Arról nem is beszélve, hogy az anyaországi kormányzat és ebből kifolyólag a közszolgálati média, elsősorban a belgrádi tudósítóval is rendelkező MTI úgy viselkedett, mintha a VMSZ-en kívül más magyar erő nem létezne a szerbiai politikai versenyfutásban. És arról is szóljunk, hogy a kampány derekán az embernek olyan érzése támadt, hogy a szerbiai választásokon nem a VMSZ indul, hanem a Fidesz, hiszen az ő embereik jöttek sorban, egymás után a VMSZ-nek kampányolni. Ennek a budapesti dömpingnek a megkoronázása volt az, hogy Orbán Viktor személyesen is ellátogatott Vajdaságba, ezzel is tudatva, hogy mennyire fontos a magyar kormánynak, hogy a VMSZ befolyása megmaradjon.

(Fotó: subotica.info)

A nyolc hónapja megalakult, ennélfogva anyagi háttér nélküli, minimális szervezeti hálózattal rendelkező Magyar Mozgalomnak ilyen ellenszéllel szemben kellett versenybe szállnia. A domináns magyar párt az első pillanattól nem titkolta, hogy el akarja lehetetleníteni a konkurenciát. Hogy mást ne említsünk, Pásztor István egy interjújában úgy fogalmazott, hogy „ezt el kell takarítani”. A takarítók pedig akcióba lendültek. Intézmények igazgatói, cégek vezetői tiltották meg az embereknek, hogy aláírásukkal az MM listáit támogassák, egyes helyeken megfigyelték kik írnak alá a mozgalomnak, aztán meg jött a választási listák jogi úton történő ellehetetlenítésének kísérlete majd a köztársasági listával kapcsolatos botrány. Az utóbbi üggyel kapcsolatban jegyezzük meg: az MM felelőtlensége, hogy ilyen ügybe keveredett, mindenesetre úgy jött ez a VMSZ-nek, mint egy falat kenyér, ugyanis a botrány kitörésének pillanatától a párt kampánya szinte kizárólag erre az ügyre szorítkozott.

Mindezek egy olyan helyzetet eredményeztek, mint amilyenre a második világháborúban volt példa.

Ahogyan a partizánoknak nem volt elég a nácik ellen harcolni, hanem közben a kollaboráns csetnikekkel is csatázniuk kellett. Most pedig, miközben a magyarság érdeke megkövetelte volna, hogy a magyar emberek magyar listákra szavazzanak, ne a haladókra, akik pénzt, paripát, szendvicset mindent ígértek, a VMSZ-szel szemben (is) kellett védekeznie, amely sokkal inkább a haladókat tartotta kedvesnek mint az MM-et.

Ilyen körülmények között mindenképp sikernek volt elkönyvelhető már önmagában az is, hogy a MM tartományi szinten és több önkormányzatban is listát tudott állítani és el tudott indulni a választáson és ilyen feltételek mellett az elért eredmény sikeresnek könyvelhető el.

Ami a köztársasági szintet illeti, a VMSZ kb. húszezerrel kevesebb szavazatot kapott mint két évvel ezelőtt, még úgy is, hogy a másik magyar lista végül kiesett a versenyből. Pásztor István hétfőn ezt azzal magyarázta, hogy két év alatt mintegy 15 ezer magyar hagyta el Vajdaságot. Ez persze csak részben lehet kifogás. Hiszen országos szinten, ha nem is volt magyar konkurencia, a többi szinten igen és miután az MM saját támogatóit országos szinten a polgári ellenzéki pártok támogatására szólította fel, a húszezres mínusznak legalább a 60 százaléka ezzel magyarázható. (A VMSZ-szel elégedetlen magyar emberek legtöbbje a köztársasági listán a Demokrata Párta, a Tadić -Čedo–Čanak tandemre vagy Saša Radulović Dosta je bilo listájára szavazott.)

Az önkormányzatok vegyes képet mutatnak, de nagyjából megállapítható, hogy a haladók és a VMSZ meg tudják alakítani a hatalmi többséget. (Pásztor be is jelentette hétfőn, hogy alig várja már Vučić hívását.) Ez is hasonló helyzetet mutat mint az országos.

A kérdés csak az, hogyan fogják a magyar embereknek megmagyarázni, hogy magyar önkormányzatok ajtaját nyitják szélesre egy erőszakos, önkényuralomra törő szerb párt előtt, amely előbb-utóbb őket magukat is fel fogja falni.

A mostani választások magyar–magyar tanulsága: a Magyar Mozgalom igazolja legitimitását, betette a lábát az ajtónyílásba, a VMSZ pedig láthatóan megkezdte önmaga felemésztését.

Megjelent a Családi Kör 2016. április 28. számában.

Születtem. Örültek. Beszélni kezdtem. Boldogok voltak. Később már kevésbé. Járni kezdtem. Később óvodába is. Beszéltem. Sarokba állítottak. Megbánás helyett is beszéltem. Visszaállítottak. Iskolába indultam. Beszéltem és írtam is. Tetszett. Nekem. Másoknak részben. Felavattak. Vörös lettem és büszke rá. Staféta jött. Integettünk. Meg zászlót lobogtattunk. Vöröset és kék-fehér-pirosat. Majd szóltak. Ez már nem divat. Csodálkoztunk. Nem értettük. Beszéltem és írtam is. Nem nagyon tetszett. Pofont ígértek. Diplomát adtak. Akkor még tudásért. Magyar Szó. Írtam. Sokat és egyre többet. Kezdetben tetszett. Másoknak. Aztán már csak részben. Pannon Rádió. Beszéltem. Tetszett. Díjazták. Még többet beszéltem. Nem annyira díjazták. Álságos világban álhíreket gyártok. Írok. És beszélek. Tetszik?

Sokadszor is köszönet Szalai Attilának, amiért megrajzolt.

Szerbia továbbra is saját rögeszméinek rabja és ez a bilincs az, ami visszahúzza a fejlődéstől. Ez bizonyosodik be folyamatosan, ráadásul immár nem is arról van szó, hogy a saját maga által megásott gödörből nem szeretne kimászni, hanem inkább ide ugrálnak be azok is, akik között egyensúlyozik. Ez derül ki a Reuters hírügynökségnek a napokban készített terjedelmes elemzéséből, amely szerint a Nyugat és Oroszország a Szerbia feletti befolyásban mérik össze erejüket.

„Szerbia alkalmas terepnek tűnik erre, mert a kormány folyamatosan egyensúlyoz az uniós integráció melletti eltökéltség és a társadalom túlnyomó részének konzervatív felfogása között, amelynek értelmében a szerbek jelentős része az oroszok iránt érez elkötelezettséget” – olvasható az elemzésben. A szöveg megállapítja azt is, hogy a szavazópolgárok a fejlődés érdekében már több alkalommal is az európai irányvonalat támogatták, de a NATO 1999-es hadműveletei miatt sokan nem bíznak a Nyugatban.

„Nyilvánosan megharagítani Oroszországot politikailag elfogadhatatlan Szerbiában. Az ország elutasította, hogy szankciókat vezessen be Oroszország ellen az ukrajnai válság miatt, annak ellenére is, hogy nyomást gyakoroltak rá, hogy hangolja össze külpolitikáját az EU-val” – írják. A Reuters arra is kitér, hogy Angela Merkel német kancellár is figyelmeztetett az orosz befolyás erősödésére Szerbiában és a térségben.

KIS TESTVÉR, KISEBB GONDOK

Mindezek miatt Szerbiának még komoly gondjai lehetnek, hiszen egyrészt maga az ország rég nincs olyan fontos geo stratégiai helyzetben, mint Tito idején, másrészt a politikai viszonyok is jócskán megváltoztak, ezért a korszerű szóhasználattal „win-win” stratégiának nevezett terv megvalósítására és egy ilyen végkimenetelre sincs esély. Éppen ezért érdekes a déli „kis testvérre” Montenegróra tekinteni. Az utolsó Jugoszlávia másik tagköztársasága ugyanis függetlenné válásával nagyon ügyesen lerázta magáról a jugoszláv örökség számos terhét. Első lépésként a dinár helyett bevezették az eurót, ezzel anno Milošević pénzügyi nyomásgyakorlását tudták kivédeni, majd a tényleges függetlenné válással Szerbiára hagyták a hágai nyűgöt, illetve a teljes háborús örökség kezelését.

A montenegrói társadalom sem számít kevésbé konzervatívnak és oroszbarátnak, a podgoricai vezetés mégis meg merte lépni a napokban, hogy szembefordult Moszkvával. Az Egyesült Nemzetek előtt ugyanis nem támogatták azt a határozati javaslatot, amely a nácizmus és a rasszizmus dicsőítését ítéli el. Ezt a szöveget Oroszország terjesztette be, de nem szavaztak rá az Európai Unió tagállamai. A montenegrói európai integrációs minisztériumban meg is magyarázták: azért szavaztak a javaslat ellen, mert az ország, mint uniós tagjelölt összehangolta álláspontját az EU-val-

Így hát, sokadszor történt meg, hogy Montenegró statuált példát a magát fontosabbnak és nagyobb testvérnek tekintő Szerbiának, hogyan is kell tudatosan irányítani a külpolitikát. Nyilván, jöhetnek most az ellenérvek és kifogások az Oroszországtól való gazdasági függőségről, arról, hogy Moszkva kiáll Szerbia Koszovó-politikája mellett. Csak hát, a montenegrói lelkekben Koszovó szinte ugyanazt jelenti, mint a szerbekben, úgyhogy ez sem teljesen állja meg a helyét. Az üggyel kapcsolatban egy dolog mindenképp megállapítható: a szerbiai kormányfő folyamatosan a lakosság mentalitása megváltozásának szükségességéről beszél. Ez pedig nem fog megtörténni időhúzással és hintázással a nagyhatalmak között. Meg kell hozni a lépést, választani kell egy irányvonalat, a nép pedig majd előbb-utóbb elfogadja. Vagy nem. Ezt a rizikót vállalni kell.

JOBBOLDALI (ÖSSZE)BORULÁS

Márpedig éppen most van itt az ideje annak, hogy a kormányfő a legnehezebb lépéseket meghozza, ugyanis a felmérések szerint népszerűsége továbbra is kiemelkedően magas szinten áll és ezen nem változtatott lényegesen a bérek és nyugdíjak csökkentése sem. Érdekes adat ugyanakkor, noha korántsem meglepő, hogy jelentős az eltérés Aleksandar Vučić egyéni népszerűsége és pártja támogatottsága között. Az Ipsos ügynökség szerint a kormányfő jóval népszerűbb, mint pártja, ami igazából annak a mutatója, hogy hihetetlen mértékben koncentrálta hatalmát.

Két héttel ezelőtt tettem említést a haladóktól jobbra elhelyezkedő pártok esetleges egyesüléséről, amiből mostanra viszonylag felkapott téma lett, a belgrádi média is boncolgatja. Ennek apropója a vezetőt váltott Szerbiai Demokrata Párt és a Dveri szövetsége, ezzel kapcsolatban pedig a legérdekesebb kérdés, hogy a Šešelj visszatérésével felébredt radikálisok csatlakoznak-e egy ilyen szövetséghez.

A jelek szerint egyelőre ilyesmiről szó sincs, elsősorban Šešelj retorikája miatt. Abból pedig igazából a Nagy-Szerbiára vonatkozó rész az, ami zavarja a többieket. A többi alapelv: az EU-ellenesség és az orosz-irányultság az a minimum, amelyben ezek a pártok egyetértenek.

Mivel, választások, rendes menetrend szerint majd csak négy év múlva lesznek, egyelőre nem is kell számítani arra, hogy ezek a pártok szövetkeznek, addig meg még sok minden történhet. Többek között a Šešelj-talány is megoldódik. Remélhetőleg ítélet születik Hágában és az is kiderül, súlyos a betegsége vagy sem, és mindezek mellett az is, hogy hajlandó-e saját politikai túlélése érdekében revideálni retorikáját, vagy marad a megszokott uszító hangnem. Mindenesetre jelen pillanatban a legnagyobb kormánypárttól balra semmi élet sincs, jobbra akad némi mozgolódás.

(Megjelent a Családi Kör c. hetilap 2014. december 4-i számában)

Újabb diszkó balesetnek számító tragédia történt a hétvégén, ezúttal Belgrádban. Szombaton hajnalban egy BMW típusú személygépkocsi hat utasával a Dunába hajtott. A búvárok, miután megtalálták a folyóban a gépkocsit és kihúzták a partra, egy 18 éves fiú és egy 16 éves lány holttestére az utastérben, egy 20 éves fiatalember holttestére pedig a gépkocsi csomagtartójában találtak rá. A balesetet követően két fiúnak, egy 19 és egy 20 évesnek, valamint egy 18 éves lánynak sikerült a partra úszniuk. Ők nem sérültek meg súlyosan, csupán kihűltek a jeges vízben. A balesetet túlélő 19 éves sofőrt 30 napos előzetes letartóztatásba helyezték.

Eddig a hír. A folytatás pedig legalább ennyire ismert és jellemző. Mindenkit megrázott a természetesen szomorú eset, az első reakció pedig ezúttal is a törvény szigorítása volt. Zorana Mihajlović illetékes miniszter szinte azonnal be is jelentette, hogy sürgősségi eljárással módosítják a közlekedésbiztonsági törvény fiatalokra vonalokozó részét. Az elképzelések szerint 21 évnél fiatalabb gépkocsivezetők nem vezethetnek 1,4 liter hengerűrtartalmúnál nagyobb motorral rendelkező autókat, zéró alkoholtolerancia vonatkozna rájuk, emellett 23 óra és 6 óra között közlekedési tilalmat rendelnének el számukra, valamit szigorúbb büntetéseket vezetnének be esetükben.

KÉTSZÁZZAL ÓRÁNKÉNT

Természetesen maguk az intézkedések helyénvalóak, egyetlen gondom van az egésszel. Az elmúlt, mondjuk két évtized során rengeteg ehhez hasonló eset történt, amikre én emlékszem, azok Hajdújáráson, Zenta közelében és úgy általában szűkebb pátriánkban. Ezek pedig azért élnek az emlékezetemben, mert a balesetek során az áldozatok ismerősök voltak. Az a szomorú igazság, hogy én nem lepődöm meg ezeken a történéseken. Aki érzéketlennek hisz emiatt, annak egy dolgot tudok javasolni. Egyik szombat éjszaka üljön le Szabadkán a börtönnel szemközti buszmegállón és figyelje, mondjuk félóráig a forgalmat. Nagyon fiatal gyerekek, nagyon drága autókkal nagyon felelőtlenül és minden bizonnyal nem kicsit ittasan (vagy mástól bódultan) száguldoznak, esetleg még versenyeznek is. És akkor a szerb rulettnek nevezett „mulatságról” még nem is beszéltünk, amikor a „versenyzők” a közlekedési szabályoknak az ellenkezője szerint vezetnek. Fogadásból jóval gyorsabban a megengedettnél, piroson át, és a forgalommal szemben hajtanak, illetve a tétet növeli, ha a megadott útvonal nem csak normál utcákon vezet, hanem alagúton vagy hídon is át kell haladni.

És felmerül a kérdés, hogy ezekben az esetekben hol vannak a rendőrök? Nem kellene semmiféle törvényt szigorítani ahhoz, hogy akár Szabadkán, akár bármely más településen, ahol éjszakai élet zajlik, a közlekedési rendőrök fokozottan ellenőrizzék a vezetőket, a rulettezőkről nem is szólva. Ha a versenyezni vágyó fiatalok tudják, hol és mikor zajlanak ilyen őrültségek, akkor biztosan a rendőrségnek is vannak információi.

De persze a másik tényezőről is beszélni kell. Arról, hogy kinek a jóváhagyásával kapnak ilyen gépkocsit vagy viszik el azt otthonról ezek a fiatalok, arról, hogy a szülők miféle odafigyelést tanúsítanak gyerekükre, ha azt hagyják éjszaka autóval távozni és ittasan hazajönni.

Alapvetően erkölcsi problémáról van szó ebben az esetben. Csak az idei év során közlekedési balesetekben hetvenhat huszonöt évnél fiatalabb személy vesztette életét. Addig pedig, amíg a társadalom szemet huny ezek a jelenségek felett, addig, amíg a rendőrség tolerálja az éjszakai száguldozást, a szülők pedig szintén nem foglalkoznak vele, akár azonnali kivégzést is kilátásba helyezhet a törvény, változni semmi sem fog.

Itt és most oldalakon keresztül sorolhatnánk azokat a törvényeket, amelyek európai színvonalon rendeznek egy-egy területet. De mindaddig, amíg a szerbiai ember mentalitása olyan, hogy azt nézi, hogyan is játssza ki, kerülje meg az új rendelkezést (is), vagy amíg mindenkinek van egy magas helyen ülő ismerőse, akinek a gyerek kilengése esetén „oda lehet szólni”, addig a fiatalok is a kilencvenes évek hírhedt diszkófolk slágerének – Dvesta na sat - szellemében fognak élni és viselkedni. Ha pedig kétszázzal hajtanak még a kanyarban is, annak a következményei újabb balesetek, újabb gyászoló családtagok és barátok, újabb törvénymódosítások lesznek. És így tovább a végtelenségig.

„ÜSD AZ ÖREGET”

Persze akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ugyanez az agresszió a fiatalabb generációknál is megtalálható. Tíz- és tizenegy éves gyerekek támadtak rá és bántalmazták a 81 éves Raša Popovot, két nyolcéves gyerek kutyát kínzott és hasonló korú gyerekek dobtak égő benzines flakonokat a fővárosi Dositej Obradović Általános Iskolára is. Ez a sor is folytatható lenne további olyan esetekkel, amelyek nem Belgrádban, hanem a környezetünkben történtek meg, az áldozatok pedig sok esetben a gyerekek tanárai voltak. Persze, ezen sem kell csodálkozni. Egy olyan társadalomban élünk, amely még a háborús éveket sem dolgozta fel lelkileg, ráadásul a jelenlegi mindennapok is agresszívak, erőszakosak. Az erőszak köszön vissza a politikai életből, a hatalomért akár fizikailag is egymásnak mennek emberek, a munkahelyért is letapossuk egymást. Ugyanakkor most már Belgrád és Újvidék mellett Szabadkán is emberekre lőnek, autókat gyújtanak fel. És itt jutunk el oda, hogy a gyerekek az iskolában sem kaphatják meg a követendő viselkedési mintát. Vagy azért mert a sztrájk miatt a tanítás is hevenyészve zajlik, ha meg éppen ott is vannak, megfáradt tanárok néznek gyakran rájuk, akiknek a korai felnőttek felett egyszerűen autoritásuk sincs.

Ilyen előzmények mellett pedig elfogadni egy olyan családtörvényt, amely a gyerek otthoni fizikai fegyelmezését is szankcionálja, nem hiszem, hogy visszafordíthatná ezt a folyamatot.

Egyszóval: az, ahogyan a gyermekek és a kamaszok viselkednek, nem más, mint a társadalom tükre. Ez a társadalom pedig komoly erkölcsi válságban van.

(Megjelent a Családi Kör hetilap 2014. november 25-i számában)

A múlt hét eseményei közül mindenképpen a Hágából érkezett repülőgép és annak utasa emelkedik ki. A sheveningeni fogdából hazatérő, vagy hazaküldött Vojislav Šešelj, ahogyan az várható is volt, első megnyilvánulásaival sikeresen felkavarta az állóvizet. Vannak, akik alábecsülik erejét, befolyását, lehetőségeit, de vannak olyanok is, akik meg egyenesen összeesküvés-elméleteket szőnek személyisége köré.

AMERIKAI ÖSSZEESKÜVÉS

Šešelj a tőle várható stílusban tért vissza a szerbiai közéletbe. Első megnyilvánulása alkalmával közölte, ígéretéhez híven szétverte a hágai törvényszéket, amely hamarosan elvérzik. Itthoni terveit illetően pedig elmondta, jövőre előrehozott választások lesznek, amelyeket a radikálisok fognak megnyerni. A megszokott hangnemben közölte azt is, azért tért haza, hogy bosszút álljon az árulókon, vagyis Aleksandar Vučićon és Tomislav Nikolićon, sőt, rákos megbetegedése kapcsán hozzátette: két daganatos áttétele van, egyiket Vučićnak, másikat pedig Nikolićnak nevezi.

A hatalmi oldalról sem a két érintett állami vezető, sem a Szerb Haladó Párt nem reagált, ellenben megszólalt Aleksandar Vulin munkaügyi miniszter, noha nem is őt szólította meg a radikális politikus. Vulin, aki jelenleg a sokak számára ismeretlenül csengő nevű Szocialisták Mozgalma nevű párt elnöke, a kilencvenes évek egyik főszereplőjének hazatérése nyomán maga is kilencvenes évekbeli, az akkori JUL-ban használatos szótárát vette elő. Egy bori rendezvényen elmondta, nem is az a fontos, hogy mit mondott Šešelj, hanem sokkal inkább, hogy mit üzent az, aki hazaengedte és ki is volt, aki hazaengedte. Vulin magyarázata szerint a hágai törvényszéket az Egyesült Államok ellenőrzi, amiből egyenesen következik, hogy a világ fő gonoszának számító világhatalom küldte haza a radikálisok elnökét, nem kisebb ambícióval, mint, hogy döntse meg a szerbiai kormányt.

Eme okfejtést Vulin nem támasztotta alá komolyabb érvekkel, valószínűleg úgy mérte fel, az ő szava már elegendő garancia. Viszont, mindjárt elő is állt saját megoldási javaslatával, ez pedig nem más, mint az ország külpolitikai fordulata. Szerinte a kormánynak és a kormányfőnek el kellene gondolkodnia azon, hogy ha Nyugatról csak Šešeljt meg a szerbeket sértegető albán kormányfőt kapjuk, akkor forduljunk inkább az oroszok felé.

Hevenyészettségéből és elkövetőjének személyéből fakadóan valószínűsíthetjük, hogy nem a hivatalos kormányálláspontot közölte Vulin, annál is inkább, mert szemmel látható, hogy a kormányfő minden erejével igyekszik jó kapcsolatokat fenntartani a nyugati országokkal, folynak az uniós csatlakozási tárgyalások, a megszorításokat is azért fogadta el a kormány, hogy a Nemzetközi Valutaalaptól pénzügyi segítséget kapjon. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a meggyőződésesen szélsőbaloldali, oroszpárti, Nyugat-ellenes Vulin saját pártjának igyekezett néhány jó pontot begyűjteni ezzel a megnyilvánulásával. Erre egyelőre a kormány éléről reakció nem érkezett, ezért érdekes lesz kivárni, hogy a minisztereket előszeretettel fegyelmező kormányfő vajon szó nélkül hagyja-e ezt a kis eszmei kiruccanást, vagy a maga nádpálcás stílusában helyre teszi a dolgokat.

JOBBIK SZERBIA

Persze, aki itt él Szerbiában és követi a politikai történéseket, sohase mondhatja, hogy sohase. Jelen helyzetben a legnagyobb talány Šešelj egészségi állapota. Ő azt állítja, áttétes rákbetegsége gyógyítható, más hírek szerint azért engedték haza, hogy ne Hágában haljon meg. Azonban, ha neki van igaza és aktívan bekapcsolódik a politikába, nem feltétlenül kell legyinteni rá. Egy politikai elemző szerint Szerbiában a szélsőséges eszméknek mintegy 30-40 százalékos a támogatottsága, csak hát e populáció jelentős részét magába szippantotta a Szerb Haladó Párt. Az pedig, hogy Šešelj első belgrádi nagygyűlésén mindössze háromezer ember gyűlt össze még mindig nem feltétlenül jelenti, hogy neki annyi. A napokban Sanda Rašković Ivić a Szerbiai Demokrata Párt új elnöke bejelentette egy patrióta blokk megalakítását, amelyben rajtuk kívül a Dveri mozgalom is érdekelt. Ha ehhez még néhány hasonló erő csatlakozik, beleértve a radikálisokat is, akkor létrejöhet egy olyan tömörülés, amely biztosan bejuthat a parlamentbe egy soron következő választáson.

És ha már a fenti közcímben magyar párhuzamot vontam, akkor meg is magyarázom. Magyarországon és Szerbiában is válságban, darabokban hever a baloldali, vagy liberális vagy polgári ellenzék, ki-ki nevezze, ahogy jólesik. A legerősebb kormánypárt mindkét országban a centrum felé tolódott. Mindezek következtében Magyarországon a hatalom legerősebb ellenzéke a Jobbik lett, a baloldali pártok csúfos vereséget szenvedtek az idei választásokon. Éppen ezért, ha a reformok lassan haladnak (persze, miután egyáltalán elkezdődtek), ahogyan a szociális elégedetlenség növekedni kezd, ha nem lesz a demokratikus oldalon ellenzék, akkor a magyar példához hasonlóan, itt is a szélsőjobboldal lehet az alternatíva.

Ezzel pedig érdekes helyzet állna elő. Még emlékezünk, a kétezres években végig úgy nyertek nem kevés szavazatot a demokraták és szövetségeseik, hogy a radikálisokkal riogattak. Ezért rájuk, mint kisebbik rosszra voksoltak az emberek. Ha a fenti forgatókönyv megvalósulna, akkor viszont eljutnánk abba a helyzetbe, hogy a haladók lennének a kisebbik rossz, szintén a radikálisok ellenében, még ha a csapatok összeállítása némileg módosult is. Ne feledjük: ez itt Szerbia.

(Megjelent a Családi Kör című hetilap 2014. november 21. számában)