...

A Zlatna violina vagyis magyarul Arany Hegedű, egy igazi régimódi kocsma volt, kockás abroszos asztalokkal, billiárd asztallal, flippergéppel és az udvaron egy kuglipályával. Az üzemeltetője Stevo bácsi egy muzsikus cigány volt, a kocsma pedig arról az aranyszínű hegedűről kapta a nevét, amely a létesítményben a falon volt látható, egy üvegezett keretben. Valószínűleg egy prímásversenyen nyerhette az öreg, amikor még aktív zenész volt. A hely afféle becsületsüllyesztő volt. Többnyire a falu lecsúszott alkeszai jártak oda, hétvégén viszont elárasztották a városból érkező fiatalok, mert itt olcsón lehetett italhoz jutni. A dinár januári devalválása előtt, amikor a hiperinfláció a tetőpontjára hágott, az öreg teljesen elveszítette a fonalat. Egy idő után már fogalma sem volt, aznap este melyik ital hány milliárd dinárba kerül, úgyhogy a fiatalok az otthonról hozott értéktelen 7-8 nullás dinárjaikért, amik valójában semmit se értek, ingyen be tudtak rúgni. Persze Stevo bácsit se kellett félteni, régi motoros volt ő már a kocsmáros szakmában. Ha a vendégsereg egy vagy több üveg bort rendelt, rendszerint eltűnt a raktárban, ahonnan nagyjából 10 perc után jött elő. Kellett ugyanis neki némi idő, hogy felvizezze a bort, de hát a kamaszokat ez nem különösebben zavarta, sokaknak fel se tűnt. A pia, az pia.

Az incidens, ami miatt Milenko vonakodott a kocsmába bemenni, még az előző nyáron történt. Egy nagyobb társasággal voltak ott és bort rendeltek, Stevo bácsi meg szokás szerint hátrament „kikeverni” azt. Ekkor a társaság egyik tagja a pult mögötti italospolcon észrevett egy 1976-os évjáratú Egri bikavért. Ez a polc olyasmi volt, mint ahonnan Milenko szerezte be a jófajta nedűket. Nem eladó italok álltak rajta, az ott lévő palackok inkább látványként voltak felsorakoztatva. A társaság egy ideig csorgatta a nyálát a patinás magyar borra, majd egyikük, Kristóf, a hajdújárási vagány gyerek, akit már két suliból is kicsaptak, beugrott a pult mögé, elvette a bort és berakta az inge alá. A borosüveggel visszatérő Stevo bácsival gyorsan közölték, hogy akkor mégse kérik a bort, menniük kell és elhúztak a kocsmából.

Az az igazság, hogy a lopott bikavér nem érte meg a kalandot. Eleve nem megfelelően tárolták, ott ált 17 éven át, ráadásul augusztus lévén fel is melegedett, nekik meg nem volt helyük és türelmük se lehűteni. Megitták, de nem volt egy nagy élmény. Azóta viszont inkább nem jártak a Violinában, úgymond biztonsági okokból, nem tudták, észrevette-e a kocsmáros, hogy eltűnt egy ital és ha igen, összerakta-e a fejében, hogy kik lehettek az elkövetők.

- Na, itt vannak a bácskis rocktrógerek – hangzott a kocsma jobb sarkából. Egy nagyobb horgosi társaság ült a nagy asztalnál, amely már jócskán teli volt röviditalos poharakkal meg sörösüvegekkel. Már megszokták, hogy hosszú hajukkal meg bőrcuccaikkal kilógnak a sorból. A diszkós fiatalok a TV-n is látható éppen trendi cuccokat hordták. Vagyis ahhoz hasonlót, amit a szabadkai ócskapiacon szereztek be. Eredeti nyugati márkákat csak a szabadkai belvárosi butikokban lehet kapni, elérhetetlen árakon. A piaci másolat ugyanúgy nézett ki, minőségben sem volt sokkal rosszabb, viszont jóval olcsóbb volt. Amikor valaki esetleg azt állította, hogy eredeti Levi’s farmerja van, mindjárt előjött a mese, miszerint úgy lehet tesztelni, eredeti vagy hamis-e a cucc, hogy öngyújtóval meg kell gyújtani. Ha nem pörkölődik meg akkor Levi’s, ha mégis, akkor hamisítvány. Kicsit olyan volt ez, mint a boszorkányégetés. Abba soha nem gondolt bele senki, mi az, amitől egyik meggyullad, a másik nem. Ennek ellenére a többség nem közösítette ki a Guns’n’ Rosest, Sepulturát és hasonló zenéket kedvelő párost, az ilyen kis beszólásokat leszámítva, ezeket meg inkább elismerésnek vették. Különbözni, nem beolvadni menő dolog.

- Hát ti itt? Nem Orsi bulija van ma? – kérdezte Milenko miközben sorban kezet ráztak a társasággal és leültek közéjük.

- Á, az elmarad, Orsiéknál beütött a szar – mondta Sanci, egy szőke fiú, aki rendszerint tüskésre zselézett hajjal járt-kelt a világban, amiért Karcsiék néha Tüske Blökinek nevezték. – Nem is hallottátok? – fordult Karcsiékhoz.

- Nem. Mi történt? – kérdezett vissza Karcsi, miközben beleivott az asztal alatt átcsúsztatott üvegbe. – Csokilikőr – állapította meg.

- Hát lekapták őket a zsaruk – felelte Sanci. - A faterja valószínűleg útban volt valamelyik csempészbandának. Nem volt hajlandó tőlük venni a piát a boltjaiba, ezért elintézték, hogy behívót kapjon. Persze, neki esze ágában se volt jelentkezni, pontosan tudta, hogy ha bevonul, akkor ezek a maffiózók elintézik, hogy olyan helyre kerüljön, ahol egészen véletlenül elesik egy lövöldözés során. Úgyhogy a faterja összepakolt és a zöldhatáron elhúzott Magyarországra – mesélte.

- Beszarás – hüledezett Milenko.

- Hát ja. Sürgősen kellett elhúznia. Ezekkel a szerb gyilkosokkal nem lehet szarakodni. Ahogy lelépett, másnap meg is jelentek a zsaruk, bezárták az összes boltjukat és adócsalás miatt zárolták a cégük számláját. Mondani se kell, hogy két napra rá átfestett cégtáblával az üzletek újranyitottak. Átvették a szerbek – magyarázta.

- Basszus. Szegény Orcsiék, jó nagy szarban vannak – sajnálkozott Milenko.

 - Orsi – javította ki Karcsi.

- Jól van már bazmeg, tudom – morgott Milenko. És ők most mihez kezdenek?

- Valószínűleg mennek ők is Magyarországra. Azért annyira nem volt hülye az apja, elég sok lóvét tett be az egyik szegedi bankba, abból ellesznek – mondta Sanci.

- Feltéve, hogy nem megy utána valaki és nem nyírja ki – tette hozzá Karcsi. - Mint azt a cukrászt – mondta.

- Melyik cukrászt? – kérdezte a társaság egy másik tagja.

- Ma olvastam az újságban. Tudjátok, a Virág cukrászda közelében, a Dugonics téren van az a másik, a Z. Nagy cukrászda. Na, annak a tulajdonosait kinyírták pár napja. Az egész családot, éjszaka, a saját házukban. Elég durva sztori. Azt írja az újság, hogy a 10 éves gyerekének átlőtték a kezeit is, amikor védekezni próbált és maga elé tartotta őket – mesélte Karcsi.

- Azt a kurva… És miért gondolod, hogy Orsi apja is veszélyben lehet? Ő más bizniszben volt – kérdezte Sanci.

- Hát, ha a krémesek miatt ilyen mészárlás volt, képzeld egy alkoholcsempésszel mit csinálnak – vigyorgott Milenko.

- Szerintem nem vicces – nézett rá Karcsi, aki gyerekkora óta érdeklődéssel követte a világ politikai eseményeit és talán túlságosan komolyan is vette őket. - Olyan volt az egész, mint egy elbaszott amerikai akciófilmben. Bemásztak az ablakon, hangtompítós pisztolyokkal lőttek. Úgy derült ki az egész, hogy másnap egyikük se jelent meg a cukrászdában – folytatta a sztorit. – A nyomozók szerint az elkövetés módja arra utal, hogy szerb bűnözők lehettek az elkövetők. Ezek végig gyilkolták Horvátországot meg Boszniát, amióta visszajöttek a frontról, benzinnel, alkohollal meg cigivel foglalkoznak. Értitek. Ha ilyenekkel akadt össze Orsi faterja, akkor biztos megtalálják Magyarországon is – magyarázta.

- Hát Szegeden biztos nem bújhat el. Ott annyi szerb van, hogy a Kárász utcán esténként nem is hallasz magyar beszédet – mondta egy másik fiú az asztaltól. – A bátyám is oda húzott át a mozgósítás elől, ő mesélte, hogy a Virág cukrászdában találkoznak hétvégenként az átmenekült férfiak és az itthon maradt családtagok.

- Azért is gyanakodik a rendőrség szerb gyilkosokra, mert a cukrász csávó, a Z. Nagy Bálint az elmúlt években kurvára megtollasodott. Adriai nyaraló, vadiúj Merci, egy kisebb palotában laktak. Egyesek szerint benne volt a fegyversvercben is – mondta még Karcsi.

- Ne ess azért túlzásokba – csillapította Milenko.

- Miért? Szerinted a krémes hoz ekkora hasznot? – vágott vissza. Gondold csak végig mondjuk ezt: a csávó beszállt a horvátok felfegyverzésébe, ami Magyarországon keresztül zajlott, tehát ezekkel a fegyverekkel lőtték a horvátok a szerbeket. És mondjuk valamelyik szerb bérgyilkosnak a haverja meghalt Vukovárnál egy horvát golyótól, ő meg bajtársi bosszút áll a cukrászon, amiért az eladta ezeket a Kalasnyikovokat a horvátokat – bogozta tovább a szálat Karesz.

- Nem kéne annyi Chuck Norris filmet nézned – mondta nevetve az egyik horgosi.

- Na menjetek akkor a picsába, van még abból a csokiból? – kérdezte Karesz, látva, hogy ez a társaság nem fogékony a gengsztertémára.

- Persze, sőt, van még ez meg az kinn az autóban is – mondta nevetve Sanci. – Orsi küldte.

- Akkor igyunk, végül is szombat este van, nehogy már józanok maradjunk.

A második Jugoszlávia egyetlen igazi vívmánya a ma már ex-yu jelzővel illetett pop-rockzene volt, állapította meg egy dokumentumfilmben dr. Nele Karajlić alias Nenad Janković a szarajevói Zabranjeno pušenje zenekar egykori frontembere. Azt, hogy igaza van, mi sem bizonyítja jobban, mint maga a jelenkor valósága. A testvériség-egység ma már csak egy rossz vicc, az önigazgatással meg a többi frázissal együtt, viszont a közös ország zenéje köszöni jól van. A Parni Valjak, a Plavi orkestar, Zdravko Čolić, Dino Merlin vagy a Riblja Čorba ma is remekül eladhatóak, újabb és újabb generációk fedezik fel és éneklik, játsszák a dalaikat és a fenti felsorolásból a legutóbbit leszámítva ezek a zenekarok vagy énekesek egy covid-mentes időszakban teltházas koncertekkel turnézzák végig az egész volt ország területét. Nagyon sok dokumentumfilm készült az ex-yu korszak emblematikus előadóiról, műfajairól, ezek legtöbbje megtalálható a YouTube-on is. Nagyjából mindegyik ilyen filmnek hasonló íve van.

Bemutat egy-egy karriert, amely felfelé ível, tömegeket vonz, halad egy várt szép jövő felé, aztán elérkezik a nyolcvanas évek vége és ott szakad a film. Jönnek a háborúk, mindenki fut amerre lát, az egész addig ismert világunk atomjaira hullik.

Amellett, hogy a jugoszláviai/vajdasági magyarok is követték, szerették és kedvelik ma is ezeket a zenéket, előadókat (ahogy mondani szokás, nem nagyon volt a nyolcvanas években háztartás, ahol ne lett volna Tito-könyv és Bijelo dugme lemez) megvolt a saját kis zenei forradalmunk is a nagy országon belül, amely szintén a fentebb leírt fejlődési vonalat követte. Ez pedig a nyolcvanas évek második felében kitört muskátlizene-láz volt. A mi kis mulatós rockforradalmunk. Ennek állít emléket, ezt dolgozza fel Szász Csongor a Muskátli: Vajdaság virágai című dokumentumfilmjében.

A film egy négyéves munka eredménye, ami látszik is. Nagyon sok embert szólaltat meg és vonultat fel a film, megjelennek a muskátlizene hajnalának emblematikus szereplői, a 3+2, a Szivárvány és a Sógor együttes egykori tagjai, producerek, zenei szakemberek, rengeteg archív felvételt nézhetünk újra abból a korszakból, elsősorban az Újvidéki tévé legendás Zenebona című műsorából.

A felsorolt szereplők visszaemlékezései mellett a film felmelegíti az akkoriban kitört kultúrvitát is, hogy vajon giccs-e vagy sem az, amit ezek a zenekarok gyártottak. Megtudhatjuk, hogyan viszonyult ehhez az új, a megszokottól nagyon eltérő műfajhoz az Újvidéki Rádió szerkesztője, aki színvonal alattinak tartotta és hogyan tekintettek rá kevésbé finnyás műhelyekben, amelyek egyike klipeket gyártott és – mint elhangzik – 40 videó készülékkel éjjel-nappal másolták a VHS-felvételeket, akkora volt az igény irántuk.

Számomra külön erénye a filmnek a jelenség, a műfaj szociológiai megközelítésből történő elemzése, amely az én ízlésem szerint lehetett volna bővebb, jobban megvilágíthatta, kielemezhette volna, milyen társadalmi környezetbe, milyen közhangulatba, hova érkezett ez a zenei műfaj, mit hozott és mit nem hozott a vajdasági magyarságnak (mit adtak nekünk a rómaiak).

A legtalálóbban Szerbhorváth György írta le a teljes jelenséget, aki a muskátli őrületet a vajdasági magyarság haláltáncaként jellemezte. Mert emlékezzünk csak vissza: a muskátliláz 1986-ban tört ki a 3+2 debütáló lemezének megjelenésével, amivel párhuzamosan a szerb politika egének egyre fényesebb csillagává vált egy Slobodan Milošević nevű politikus, és miután ő 1987 áprilisában Kosovo Poljén azt üzente a helyi szerbeknek, hogy Senki se verhet titeket, egyenes út vezetett mindannyiunk számára a pokolba.

És miután 220-szal, fék nélkül rohantunk a többségi nemzetekkel együtt a végzetünkbe, a vajdasági magyarság egy féktelen mulatozásba, haláltáncba kezdett és ropta egészen addig míg eldördültek az első fegyverek és megérkeztek az első mozgósítási behívók, amelyek után Petőfit parafrazeálva véget vetettek a zenének és hazamentek a legények. Vagy Bécsbe, Ausztráliába, Magyarországra…

Amit még kicsit hiányoltam az alkotásból, az egy kicsit több „szájbarágás”. Akik kevésbé „bennfentesek” tehát nem élték meg ezt a korszakot, nem ismerik ezeket a zenekarokat és első két-három lemezüket, vagy mondjuk a Szivárvány Plavi orkestar feldolgozásának eredetijét, (vagy, hogy a bevágott felvételen Justin Tamás a sztájlingjával Saša Lošićot utánozza) tehát egy echte magyarországi filmnéző, esetleg kevésbé tudja megérteni az összefüggéseket, bár ez nyilván örök dilemma amikor valami vajdmagyart alkotunk, hogy mennyire kell azt az anyaországi közönség ízléséhez alakítani. Én abban bízom, hogy miután a film lehetőleg jó sok vajdasági településre eljut, utána YouTube-on is elérhető lesz és akkor egy-egy családban generációk ülnek le a kanapén egymás mellé a tévé elé és az idősebbek, amellett, hogy nosztalgikusan anekdotáznak és felidézik a királyhalmi Szamárversenyen a 3 +2 fellépését vagy valamely bálat, ahol a Szivárvány vagy a II. Félidő játszott, a fiatalabbaknak elmesélik a sok apró részletet a filmből, amelyeket „hanyas vagy” érzésként csakis azok érthetnek, akik átélték, ezt meg nyilván semmiféle narráció nem adja vissza.

Egyszóval, Szász Csongor és csapata hatalmas munkát végzett, ezért hatalmas elismerést és gratulációt érdemelnek és azt, hogy minél több emberhez eljusson a film. Ami meg külön értéke a produkciónak, hogy

ma, a huszonegyedik század második évtizedének a végén, amikor a vajdasági magyarságot is sújtja a világon végigsöprő erkölcsi-lelki kiüresedés, amikor közösségek és családok esnek szét, mert mindenki megy amerre lát és amerre boldogulást remél, dokumentálták a vajdasági magyarságnak ezt a momentumát, aranykorának végét ami után háborúk, elszegényedés, hiperinfláció, áramszünetek és ehhez hasonlók köszöntöttek ránk és okoztak máig kiheverhetetlen sebeket a közösségnek.

Nagyon remélem, hogy ez a film csak az első darabja egy olyan sorozatnak, amely különböző művészi formákban – legyen az film, színház, regény vagy más – feldolgozza és megörökíti hogyan is éltünk mi itt a nyolcvanas és a kilencvenes években. Én biztosan hozzáteszem ehhez a magamét.

Mielőtt eltöltöttem volna néhány napot 1993-ban Szarajevóban, csak kevés sejtésem volt, hogy milyen nélkülözések és veszélyek közepette élnek a helyiek. Gyakran elgondolkodtam, milyen érzés lehet egy végtelen és hiábavaló háború mélyen gyökerező, fojtogató szorításában létezni, ami feldúlta ezt az egyedi, kulturálisan sokszínű, virágzó, nagylelkű és ragyogó várost.

Edo Jaganjac Szarajevói hercegnő című regénye választ ad erre a kérdésre.

A politikai retorika előtti hajbókolást elutasítva Edo az orvosi tudását használja fel arra, hogy minél több életet mentsen a civilek harci övezetében. Bárki életét. Mindenki életét. Edo úgy élte túl a háborút, hogy életeket mentett meg, vagy legalábbis elviselhetővé tette a haldoklók utolsó napjait. A munka volt az, ami életben tartotta őt: az elvégzett végtagcsonkolások, a gerincvelő-sérülések kezelése, a golyók és repeszek eltávolítása az összeroncsolt húsdarabok közül, amelyek már a vérző fekéllyé válás útján vagy a szív leállása felé haladnak. Arról is beszámol, micsoda életre szóló barátságok köttettek azok között a gyógyítók között, akiknek az életét a sebesültek megmentése tette ki.

A Szarajevói hercegnő egy kislány, aki menthetetlen állapotban fekszik a rögtönzött kórházban. Rámosolyog Edóra, akit magával ragad az aranyos kislány, aki közönyösen tűri a megpróbáltatásokat. Minden írott és íratlan szabályt áthág, csak hogy kijuttathassa őt Szarajevóból, egy olyan országba, ahol megfelelő ellátásban részesülhet. Edónak a Szarajevói hercegnő iránt tanúsított odaadó önfeláldozása időnként az orvosi etika szabályait is megkerüli.

Joan Baez, amerikai folkénekesnő, polgárjogi aktivista

Az enyéim 1992. május 18-án mentek el. Tizenöt hónappal ezelőtt. Álltam az utcán és a távolodó autóbuszt néztem. Az eső egész nap zuhogott. Az az unalmas fajta. Korán értünk az állomásra, reggel kilenc körül, amint gyérebbé vált a reggeli ágyúzás. Találkoztunk a barátainkkal, Nelával és Pajával. Nela is távozik a gyerekekkel. Ők Splitbe mentek. Sara ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy ez most nem egy olyan utazás, mint a többi. Feszült és komoly volt. Nem félt, de tudta, hogy valami nincs rendben. Egész idő alatt körülöttem téblábolt. Nina mit sem sejtett az egészből. Játszott, ugrándozott körbe-körbe, örült a váratlan lehetőségnek, hogy kinn játszadozhat az esőben, majd elfáradt és el is aludt a buszban. Egy hónap múlva kétéves lesz.

A konvojok a legnagyobb titokban hagyták el a várost. Erről a mostaniról én is csak véletlenül értesültem előző nap a kórházban és azonnal elmentem a gyermekkövetségre, hogy bejelentsem a feleségemet és a gyerekeket. Előzetes bejelentkezés nélkül senki se ülhetett a buszra. Pale, a szerb erők katonai támaszpontja volt az ellenőrző pont. Nekik kellett elküldeni az utasok névsorát minden konvoj indulása előtt. Aki nem kapott jóváhagyást, az nem hagyhatta el az ostromgyűrűt. A nőket és a gyermekeket többnyire kiengedték. Az enyéim Belgrádba mentek, onnan pedig a Vajdaságba, a feleségem rokonaihoz.

Egy nő ismételten névsorolvasást tartott és végtelen monológokkal fárasztotta a jelenlévőket. Azt magyarázta, hogy miért nem indultak el délután öt órakor még mindig a buszok. Mindannyian fáradtak és idegesek voltunk. Szinte el is vesztettük a reményt, egyesek inkább elindultak hazafelé.

Ekkor, valami csoda folytán beindultak végre a dolgok. Láttam Pajót, amint elbúcsúzik Nelától és a gyerekektől. Szorosan ölelték egymást a feleségével, mellettük két kicsi fiuk zokogott. Megcsókoltam Dudát és Sarát. Nina időközben elaludt Duda karjaiban. Ő is kapott egy puszit a homlokára, majd felszálltak a járműre.

Itt omlott össze a teljes világom. A szívemet jeges rémület járta át. Soha többé nem látom őket. De ami még rosszabb, ők hárman se látnak engem. Saját halálom teljesen jelentéktelennek tűnt. De mi lesz velük?

Ne gondolkodj. Legalább ők túlélik. Ne gondolkodj, és ne látsszon rajtad semmi. Egyáltalán semmit nem tudsz tenni, ezért ne is rágódj rajta.

Elhelyezkedtek. A busz dugig volt: az eső, az aggodalmas, kipirult arcok az ablakok mögött, a könnyek, a kétségbeesés, itt-ott egy-egy bátorító mosoly. Mi járt akkor a fejemben? Semmi. Velem vagy nélkülem, de éljenek. Az anyjuknak kell megadnia nekik mindazt, amit én nem tudok. Talán nem fognak elfelejteni. Küzdeni fognak az én kicsikéim, kénytelenek lesznek nélkülem, egyedül boldogulni. Ki tudja, mi minden vár rájuk. Mostantól az anyjuk lesz számukra a minden.

El fognak engem felejteni! Túlságosan kicsik még. Nem számít. Csak éljék túl.

Duda szilárd, mint a szikla. Igyekszik elrejteni félelmét és bánatát, de… Egymás szemébe nézünk és minden világossá válik. Ő is tudja, hogy többé nem látjuk egymást. Itt maradok meghalni. Számomra nincs kiút.

Néztem őket, miközben az autóbusz ablakán lassan csorogtak lefelé az esőcseppek. Duda ott ült, ölében tartva Ninát. Sara rezzenéstelen arccal nézett rám. Komoly arckifejezéssel. Ebben a pillanatban úgy tűnt, mindent megértett. Az a szempár! Ötéves gyerek! Lehetetlen. Egyszerűen beletörődik a sorsunkba. Abba, hogy neki mennie kell, nekem pedig maradnom. Tisztában volt mindennel és elfogadta, hogy ez van. Így kell lennie. A szeméből végtelen szeretet áradt. És düh. És bánat. És minden… Istenem! Duda egy pillanatra elveszettnek tűnt. Mintha nem akarna menni. Inkább maradna. Kis ideig még meggondolhatja magát. Még egy egészen kis ideig. Lehet, hogy tényleg utoljára látjuk egymást?

Nehezen hoztuk meg a döntést arról, hogy szétválik a családunk. De amikor egy orvlövész néhány nappal korábban mindössze néhány centivel tévesztette el Ninát, leültünk és átgondoltuk. Soha nem bocsátottuk volna meg magunknak, ha itt maradnak és a gyerekeinkkel a gránátok végeznek. Ezért nem volt választás. Önmagunkért, a gyermekeinkért… És értem is.

Az arcomon könnycseppek gördültek lefelé, miközben a szám görcsös mosolyra húzódott. Sara miatt. Aki le se vette rólam a szemét. Soha nem felejtem el azt a grimaszt. Abban reménykedtem, hogy a könnyeket nem látják az esőtől. Az ajkaim már fájtak az erőfeszítéstől, hogy úgy tűnjön, mintha mosolyognék. Egy pillanatra pánikot láttam a szemükben. Az autóbuszok lassan indultak el. Sara integetett és sírt. Nem tudta visszatartani. Duda remegett a kétségbeeséstől. Sara felállt, Duda visszafordult, Sara megtörölte a szemét, Duda kinyitotta a száját, Sara integetett és Duda is integetett…

Ennyi volt… Nincs tovább… Elmentek, nincsenek többé. Nincsenek többé. Nincsenek többé. Egyedül maradtam, én vagyok a legmagányosabb ember a világon. A testem átmenetileg még él, de én már nem vagyok odabenn. Velük együtt én is távoztam. Ott a helyem mellettük. Nem érzek már semmit. Sem félelmet, sem kétségbeesést. Csak egy üres kagylóhéj vagyok. Ezért érzéseim sincsenek már.

Paja szól hozzám, hogy induljunk. Lassan haladunk a kórház felé. Az eső továbbra is zuhog, két üres kagylóhéj halad az utcán lefelé…

Tizenöt éves voltam, amikor megkezdődött Szarajevó ostroma. A halálesetekről, a vérontásról, kegyetlenségekről szóló hírek még a kamaszos bulimámoron is átszűrődtek. Meggyászoltam Jugoszlávia szétesését, csakúgy, mint sokan mások, akik még élhettek abban az országban. Egyik napról a másikra megszűnt az az ország, az a világ, amelyben felnőttünk, amelyre neveltek bennünket. A szarajevói történések különösen fájdalmasan érintettek, hiszen erről a városról a többségünknek az 1984-es téli olimpia, annak kabalafigurája, Vučko farkas és az a sok rockzenekar jutott eszünkbe, amely innen indult hódító útjára az egykori huszonhárommillió lakosú országban.

Néhány évvel ezelőtt jutottam el először Szarajevóba. Azonnal magába szippantott. Kelet és Nyugat határa, amely az évszázadok során magába szívta a különböző birodalmak, vezérek, háborúk hatásait. Remekül megférnek itt egymás mellett a török birodalom, Gavrilo Princip, az Osztrák–Magyar Monarchia, a partizánok és Tito, valamint a kilencvenes évek háborúinak emlékművei, személyiségei, szobrai, utcanevei…

Azóta, amikor csak tehetem, évente többször is elutazom Bosznia fővárosába. Bejárom a regényből is ismert utcákat, hömpölygök a tömeggel, végigjárom a különböző háborús emlékhelyeket... Úgy érzem, mintha mindig is itt éltem volna.

Régóta szerettem volna valamilyen formában leróni a kegyeletemet Szarajevó, az itt élők, a rombolás áldozatai, a meggyilkoltak emléke, a hősies önfeláldozás, az emberiesség előtt. A Szarajevói hercegnővel, úgy érzem, sikerült ezt megtennem. Reményeim szerint az olvasó, aki esetleg csak szórványos ismeretekkel rendelkezett arról, amit ez a város át- és túlélt, egy megrázó, de ugyanakkor humoros történeten keresztül kap betekintést abba, hogy milyen is volt az élet közel négy éven keresztül az ostromlott városban. És talán a koronavírus miatti kényszerű bezártság miatt kicsit könnyebben át tudjuk érezni, milyen az, amikor napok, hetek alatt az addig megszokottól szögesen eltérő, teljesen másféle körülményekhez kell az embereknek alkalmazkodni, hogy élni tudjanak. Hogy túléljenek.

Bajtai Kornél

(Részlet a Szarajevói hercegnő utószavából)

„És egy hetvenes évekbeli újság címoldalán a nagy három hasábos anyag elején, öles betűkkel állt a cím: Tito, a vadvezér.”

Ez a történet keringett a 2000-es évek első évtizedében a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében és ezt mesélte tovább mindenki a többieknek, miközben valahogy senki se vette a fáradtságot, hogy a kérdéses címoldalt meg is nézze. Pedig ott volt az archívum bekötve.

Persze, az olvasók is hasonló mértékű legendát kaptak újságpapírba csomagolva.

Így a 2010. március 20-21-i lapszámban a következő visszaemlékezés olvasható:

„A mintakommunista Erdélyi maga jelentette be a pártközpontban, 1978. december 21-én azt az emlékezetes bakit, ami a címlapon a hadsereg Titóhoz intézett nyílt levelének alcímében jelent meg: Tito, a hadvezér helyett ugyanis az került az olvasók elé, hogy Tito a vadvezér.”

Még egy visszaemlékezést lehet találni a régi számokat átböngészve, így egy évvel később, 2011. április elsején egy másik szerző emelte is a tétet:

„Arra már csak a nagyon idős olvasók emlékeznek, amikor napilapunk vezércikkében Tito, a hadvezér helyett Tito, a vadvezér szövegrész látott napvilágot.”

Ha már klasszikusokról van szó, éljünk klasszikus átkötéssel: Nem a vezércikkben, nem is az alcímében és nem is a lap szerzője által követtetett el a baklövés, de azért a jerevánizmustól eltérően tényleg megtörtént.

Az Arcanum adatbázison megtalálhatók elektronikusan a lap régi számai, ráadásul kereshető formában. Úgyhogy rögtön ki is kerestem az 1978. december 21-i számot és izgatottan a háromhasábos vezéranyag címénél kötöttem ki, és jött a csalódás. A cím:

Van egy másik háromhasábos anyag is, talán az.

Ez se az, noha érdekfeszítő cím, biztosan mindenki ráugrott annó.

Ekkor, először azt gondoltam, talán az történhetett akkor régen, hogy a botrányos címoldalt visszavonták, bezúzták és az utókornak csak a sztori maradt meg. Nem így történt. A címoldal alján, a jobb alsó sarokban, két hasábon szerepel egy keretes írás:

Tekintve, hogy másnap december 22-e, a Jugoszláv Néphadsereg napja volt, a dicső katonaság három vezérürüje írt levelet Tito marsallnak, amit természetesen a lap is közölt. Na és ennek a levélnek a harmadik bekezdése vége felé jelenik meg a vadvezér kifejezés, olyannyira elrejtve, hogy szinte csak úgy fedezhette ezt fel valaki, ha nagyon kereste. Íme a kissé megváltozott halmazállapotú legenda teljes egészében, kijelölve a botrányos és sértő elírás, amitől állítólag hónapokon át rezgett mindenki, mint a november 29-én levágott disznóból készült kocsonya:

És így történt ez valójában. Az nem igaz, hogy nem történt meg, csak nem pont úgy, ahogy mesélik. Hanem így.

Annak ellenére, hogy rögtön az elején leszögezem és a későbbiekből is ki fog derülni: nem saját világképemről beszélek, előrebocsátom, hogy egyesek ennek ellenére is lekomcsiznak majd a most következő kijelentésemért, no de állok elébe. Ez pedig nem más, mint, hogy a régi Jugoszlávia szétesése a vajdasági magyarok igazi Trianonja. Úgyhogy vágjunk is bele egy főcímfotóval:

Nem kell ennek a megállapításához kismagnóval a vidéket járni (úgyse lakik azokban a falvakban már szinte senki, a kutya meg nem nyilatkozik, csak ugat) meg mélyinterjúkat készíteni, elég csak mindannyiunk közös virtuális zárt intézetében, a Facebookon olvasgatni. Az olyan JSZSZK-ünnepek alkalmával, mint ma, május 25-én, vagy november 29-én, esetleg május 4-én Tito halálának évfordulóján. (Hány családban őrizték/őrzik a másnapi újságot?)

A megjelenő hírek alatt, vagy az egyszerű fészbukkolók saját posztjainál rendszerint a következő történik: megjelenik egy-két igazmondó, aki közli, hogy az öreg egy mocskos komcsi diktátor volt, aki magyarokat gyilkoltatott meg. Erre az egy-két személyre azután ráugrik minimum tízszer, hússzor annyi, akik elküldik az előbbieket melegebb égtájakra (nem feltétlenül az Adria partra), mert hiszen, „akkor jól éltünk, nyaraltunk, autót vettünk, ezer márkát vittünk haza, most meg mi van…”.

Aki nem hiszi, tegyen egy próbát. Bármikor az év folyamán tegye ki az olyan közkedvelt fotók valamelyikét, mint pl. ezek:

és meglátja, elindul a fentebb leírt folyamat. 

Vannak olyan rendíthetetlen harcosai a huszadik századi vajdasági magyar történelem feltárásának, akik folyamatosan igyekeznek az embereket ráébreszteni, hogy a titói Jugoszlávia nem aranykor volt, hanem komcsi diktatúra. Amelyben nem volt szólásszabadság, Goli otokra küldték követ törni a másként gondolkodókat, a gazdaság valójában veszteséges volt és csak a tetemes nyugati hitelekből meg a Németországba küldött vendégmunkás-tömegeknek és az ő hazahozott márkáiknak köszönhetően működhetett, amíg a buborék szét nem pukkadt, a magyarellenes atrocitásokról nem is szólva. De ez hiábavaló erőlködés. Aki a gazdasághoz, a közgazdaságtudományhoz kicsit is közelebb áll, az számszerűsítve is tisztában van vele, hogy a gazdasági csoda mesterkélt volt és Tito kultusza jelentős részben annak köszönheti létét, hogy a gazdasági összeomlás néhány évvel a halála után következett be, így aztán a nép helyette az őt követő politikusokat hibáztatta. Minderről azonban nem lehet meggyőzni a népet. És nép alatt a vajdasági magyarok többségét értem. Konkrétan, azokat akik az ötvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig terjedő időszakban születtek. Goli otok, egypártrendszer, politikai leszámolások? Magyarellenes atrocitások? Ja, hát megtörténtek, háború volt, olyankor történnek durva dolgok, na de azt követően a magyarok is jól éltek, meg akkor nem is kellett ezekkel a dolgokkal foglalkozni – hangzik a válasz. És aztán a többi: a lakáshitelek, amiket megevett az infláció tehát alig kellett visszafizetni, a 101-es vagy a Yugo 45-ös, újonnan Kragujevacról, nejlonnal az üléseken, azzal a karakterisztikus műanyag szaggal, minden évben nyaralás a „mi tengerünknél”, az ezer márkás fizetés (amiről azóta szintén kiderült, hogy nem annyi volt, de erről képtelenség meggyőzni az embert, hiszen ő keresett annyit) és persze a Bijelo Dugme és a többiek.

Ja, ha már Bijelo Dugme, egy kis zenei intermezzo:

Katonabarátok a többi tagköztársaságban, ifjúsági munkaakciók, Ledo fagyi, Fla-vor-aid üdítő (a Step drink lószar ahhoz képest), a Fructal rostos üdítők, a Cedevita, a Bronhi cukorka, a Tomos motorok (a jó öreg APN-ek), szarajevói Golf, Unis bicikli… amit akkor gyártottak még ma is jó, ez a mostani meg hat hónap alatt szétesik… És így tovább.

Ha pedig jugónosztalgia, akkor jöjjön egy kis színház: Van valami bejelentenivalója?

Visszatérve pedig a szöveg eleji felvetésre: akármennyire is nemzetellenes, rebellis felvetésnek tűnik, igenis a vajdasági magyarok jelentős része számára a régi Jugoszlávia szétesése egyfajta Trianon volt. A 255.804 km²-es alapterületű 23 millió lakosú ország szétesésével, a háborúkkal, a gazdasági leépüléssel vajdasági magyar generációk életében keletkezett egy lelki törés. A kiszámítható, tervezhető, stabil, békés, biztos jövő veszett el.

Az emberek éltek egy államban, egy rendszerben, ott jól elboldogultak, elképzeléseik, terveik voltak, amelyeket úgy rántottak ki alóluk, mint a szőnyeget. Ők hanyatt estek, beverték a fejüket és sokáig nyilván remélték, hogy az, amit látnak, csak az agyrázkódás következménye. És hát, leszámítva azokat, akiket családjukon, rokonságukon keresztül érintettek a második világháború végi atrocitások, a túlnyomó többség haláláig azt fogja mondani, hogy az ő himnusza a Hej Sloveni, a szerb, horvát, bosnyák csapatoknak (is) szurkol a versenyeken, előszeretettel emlékezik a Kockicára, a Jugovízióra, a Kviskotekára és hallgatja otthon vagy az autóban a Dugme, a Bajaga, a Parni Valjak és a többi régi zenekar dalait. Az emberek lélekben élik meg a régi Jugoszláviát, valami olyan időszakként, amikor biztonságban éltek és perspektívájuk volt és kizárják a tudatukból az olyan száraz érvelést, amellyel például a gazdaságtudomány igyekszik elmagyarázni nekik, hogy igazából akkor rossz volt nekik. Minderre, még ha irracionális is, mindig az lesz a válasz, hogy ez nem igaz, mert akkor jobb volt. Az érzelmek legyűrik a realitást.

Ha már ennyi kép és videó szerepelt eddig, álljon itt a végére egy olyan, a Facebookon gyakran megosztott kép is, amely szövegének igazat adok:

A menekültválság megoldása, hogy el kell foglalni Szíriát. Erre a célra már be is szereztünk savköpő menyéteket, amelyek hatásosak a sivatagi harcban, mondta el egy tévészereplés keretében Kovács Gergely a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke.

A magyar viccpárt évek óta jelen van a magyarországi közéletben, szellemes, a valós politika elé görbe tükröt tartó akcióikkal sok ember szimpátiáját nyerték el. Igazából a szimpatizánsok követelése miatt döntöttek úgy, hogy plakátkampányt indítanak az október 2-i magyarországi népszavazás előtt, amelynek keretében arra buzdítják az embereket, hogy a feltett kérdés és a véleménynyilvánítás értelmetlensége és a nagyszámú dezinformáció ellensúlyozásaként adjanak le érvénytelen voksokat. A viccpártot elsőként maga a hatalom vette komolyan, ugyanis az önkormányzati vezetők a közmunkásoknak rendelték el, hogy tépjék le a kutyák plakátjait, amelyek a kormány Tudta? elnevezésű kampánya keretében olyan szövegeket tartalmaztak, mint „Egy átlagos magyar több UFÓ-t lát élete során, mint menekültet”, „A Fővárosi Vízművek bármikor LSD-t csempészhetne az ivóvízbe” (emiatt a vízművek jelezte, feljelenti őket), vagy „Egy, a Szíriuszról kilőtt 32 megawattos lézersugár bármikor tönkreteheti a termést”.

A kutya párt megelégelte a kormány propagandáját, amely nem kevés valótlansággal, de elsősorban félelemkeltéssel és az idegenellenesség felkorbácsolásával igyekezett mozgósítani a lakosságot. Ellenkampányuk olyannyira sikeres volt, hogy a tervezettől jóval több plakátot tudtak rendelni és kiragasztgatni, amikor pedig a kormányoldalon nemzeti sporttá lett plakátjaik tépkedése, akkor elkezdték kirakni a „Hiába téped le alatta is ez van” feliratú plakátjaikat.

A világban egyébként számos példája van viccpártok megjelenésének, sőt arra is volt példa, hogy kifejezetten jó eredményt értek el. Így például Jón Gnarr, Reykjavik 2010 és 2014 között regnáló polgármestere olyan szlogennel nyerte meg a helyhatósági választásokat, mint például „egyvalamit tudok megígérni: azt, hogy semelyik ígéretemet nem tartom be!”. Pártja, a Legjobb Párt kampányvideóin a jelöltek Tina Turner Simply the best című számát énekelték, és olyan ígéreteket tettek, mint: jegesmedvét a reykjaviki állatkertbe, izlandi Disneylandet, a drogok kitiltását a parlamentből, ingyen törölközőket az uszodákba, és pálmafákat a fjordokra. Ezzel pedig nyertek.

Nagy Britanniában a Tomboló Lökött Szörnyek Hivatalos Pártja a legtöbb elveszített választás rekordjával büszkélkedik, ami nem kevesebb, mint 40, azután ott van A Párt, amely a Munka, Jogállam, Állatvédelem, Elitképzés és Bázisdemokratikus Kezdeményezés szavak rövidítéséből nyerte nevét, és a berlini fal visszaállításával kampányolt.

Az egyik legfrissebb ilyen eredményt Norvégiában Fenriz a black metal stílus követője érte el, aki nem is akart képviselő lenni, de mégis az lett. Tartalékként írták fel a jelöltek listájára, ő pedig Kérem, ne szavazzon rám! szlogennel kampányolt és bejutott a képviseletbe, aminek nem nagyon örül.

Odesszában a Darth Vader Blokkja nevű párt egy Lenin-szobrot alakított Darth Vaderré, 48 városi jelöltjük közül pedig 44-en voltak bejegyezve Darth Vader néven, de velük indult Yoda mester, Csubakka, Amidala hercegnő és Palpatine szenátor is. A nagyúr sofőrje Csubakka volt, aki nem igazolta személyazonosságát, azzal az indokkal, hogy ő egy háziállat, ezért hát nincs bejelentett lakcíme és katakombákban él.

De a határokon belül is beszámolhatunk egy sikeres viccpárti kezdeményezésről. Ljubiša Preletačević Beli a Sarmu prob’o nisi nevű fiktív párt még fiktívebb vezetőjeként kezdett poénból aláírásgyűjtésbe Mladenovacon. Azután, nem csak, hogy sikerült összegyűjteni a listaállításhoz szükséges számú aláírást, de második helyen végeztek az önkormányzati választásokon. Beli nemrégiben közölte, hogy Amerikába utazik, ahol a külföldi bérenceknek szervezett képzésen vesz részt.

A viccpártok sikere igazából egy dologra mutat rá, hogy a magukat komoly, felelősségteljes pártoknak bemutató erők, amelyek látszólag egymástól eltérő ideológiai töltettel rendelkeznek, csak váltják egymást kormányon, a tagság jelentős része folyamatosan cseréli pártját a közhangulat függvényében, maguk a pártok pedig olyannyira eljátszották hitelüket, hogy az emberek egyszerűen nem hisznek nekik.

Beli például közölte, hogy síkra szállnak majd azon utcák aszfaltozásáért, ahol ismerőseik laknak, a haladókkal kötendő koalíció ára pedig 750 millió euró, de inkább 800, mert sok pénzre van szükségük. A kétfarkúak örök életet és ingyen sört ígérnek, pulikat exportálnának Jamaicába, csökkentik a gravitációt és hegyet építenek Szegeden.

Tulajdonképpen, ha az ember átgondolja a viccpártok kijelentéseit, ígéreteit, azok szinte mindegyike párhuzamba állítható valamely hivatalos nem viccpárt vezetőjének valamilyen ígéretével, programjával, tehát igazából rámutatnak arra, hogy a politikai rendszer mennyire mélyre is zuhant.

Mert például,

mitől volt komolyabban vehető Mlađan Dinkić az ezer euró értékű ingyenes részvényeivel, Mrkonjić a beruházásokkal, amelyek közül szinte egy se készült el időben, vagy épp Aleksandar Vučić aki szerint 1-1,5 éven belül európai színvonalon fogunk élni,

vagy mondjuk, amikor a nagyjából kétezer dináros nyugdíjcsökkentés után pár száz dinárral emelte a juttatásokat és ezt növekedésként jelentette be?

Összességében talán az mondható el, hogy az aktuális politikai színtér komoly képviselőinek az ígéretei sem teljesülnek, de a viccpártok ígéretei legalább nem a mi zsebünkből vesznek ki pénzt.

Az MKKP kampányának eredményeként a vasárnapi referendumon az érvénytelen szavazatok száma hat százalék körül volt, ami azt jelenti, hogy ha ez most parlamenti választás lett volna, akkor ott ülhetnének az Országgyűlésben. Nyilván nem lehet ezt automatikusan leképezni, de tény, hogy ennyi érvénytelen szavazat korábban soha nem volt. Úgyhogy, Beli, a kétfarkú kutyák és mások sikerei nyomán a „komoly, felelősségteljes és a közösségért dolgozó” politikusok vagy levonják a következtetést és abbahagyják a hülyéskedést az emberek életével, vagy pedig jöjjenek a viccpártok. Hátha ők komolyabbnak bizonyulnak.

A jegyzet a Családi Kör 0216. október 6-i nyomtatott kiadásában jelent meg.

Fizessen elő a Családi Körre!

Egy népszavazáson, a hatalmon lévő párt arra szólította fel a polgárokat, hogy szavazzanak igennel, a jövő érdekében. Nem, nem írtam el, kedves Olvasó. Ezúttal nem a magyarországi kvótareferendumról van szó, amely a csapból is folyik, hanem egy másikról, amelyre a Drina túlsó partján került sor egy országban. Vagyis, nem egy országban, csupán egy entitásban. A boszniai Szerb Köztársaságban, amely hivatalosan, az 1995-ös daytoni békeszerződés értelmében Bosznia-Hercegovina része. Ennek az entitásnak a kiskirálya Milorad Dodik, aki úgy döntött, megingott hatalmának megerősítése érdekében ismételten belefúj a huszonöt évvel ezelőtti háború hamujába, amely alatt még bőven akad parázs és a nemzeti érzelmek felkorbácsolásával igyekszik helyrehozni népszerűségét, kerüljön, amibe kerül. Még akkor is, ha ezzel azt éri el, hogy ismételten egymásnak ugrik ennek a szerencsétlen, a háborútól még mindig nem regenerálódott országnak a népe. Vagyis, igazából a politikusok. Na de ez mellékes, hiszen a kilencvenes évek elején se a népnek volt baja egymással, ők remekül megvoltak, a politikusok voltak azok, akik addig gerjesztették a nacionalizmust, addig szították a gyűlöletet, amíg abból háború lett. Pedig a szarajevóiak túlnyomó többsége még akkor se hitte el, hogy háború lesz, amikor már a város utcáin lövöldöztek.

A referendumon, amelyet vasárnap szerveztek meg a szerb entitás területén, annak ellenére, hogy azt a bosnyák alkotmánybíróság nem hagyta jóvá, arról nyilatkoztak a polgárok, hogy január 9-e a boszniai Szerb Köztársaság napja legyen. Dodiknak sikerült az entitás felét egységbe tömöríteni, a közel 60 százaléknyi szavazópolgár, aki elment véleményt nyilvánítani, szinte kivétel nélkül az igent karikázta. Egyébként azért esett erre a napra a választár, mert 1992-ben ezen a napon fogadták el a Bosznia-Hercegovina területén létesítendő szerb köztársaságról szóló határozatot. Egy állami ünnepről szavaztak tehát az entitás területén élők. A témának látszólag nincs nagy tétje, valójában azonban olyan szinten korbácsolta fel az indulatokat az egész térségben, hogy szinte a kilencvenes évek eleji hangulat alakult ki.

Minden napra jutott egy fegyvercsörtető nyilatkozat. Milorad Dodik arról beszélt, hogy a szerb entitás megvédi magát, ha katonai támadás érné, ez alkalommal pedig nem mulasztotta el, hogy sértegesse a muzulmánokat. „Ezek a muzulmánok azt képzelik, hogy ők valami hatalmasok, erősek, de csupán frusztráltak”.

Bakir Izetbegović a boszniai elnökség bosnyák tagja, az egykori elnök Alija fia a sajtóhírek szerint az alkotmánybíróság előtt szándékozik megtámadni a Szerb Köztársaság nevét, amely az érvelés szerint diszkriminatív az entitás többi polgárára nézve, ugyanis a nevében csak a szerbek szerepelnek. A harmadik boszniai nép se maradt ki az adok-kapokból, ugyanis az ATV szerint a Horvát Köztársaság két vadászrepülőgépe berepült a boszniai szerb entitás területére.

A népszavazás kapcsán pedig a hangulatkeltésen túl a megfélemlítés sem maradt el. Luka Petrović, Dodik pártjának trebinjei vezetője egy nagygyűlésen azt mondta, a referendumot követően az egyes választási bizottságokban ülő tagok segítségével utána fognak járni, ki az, aki nem vett részt a népszavazáson. Ennyit a szabad véleménynyilvánítás jogáról.

Ez csak néhány tetszőleges hír, amelyeket olvasva az ember a kilencvenes évek elején érezheti magát. Ugyanaz az uszítás, a népek egymás ellen hangolása, ugyanaz a háborús félelemkeltés.

Arról, hogy az átlagemberek mennyire dőltek be ennek a propagandának, a távolság miatt nem tudunk meggyőződni, mindenesetre a világhálón jegyzetek, kommentárok, bejegyzések sora követte egymást olyan közszereplők és átlagemberek tollából, akik megélték a boszniai háborút. Ezek tanúsága, hogy felszólítják a politikusokat, hogy ha háborút akarnak, akkor menjenek ők lövöldözni, vagy küldjék saját gyerekeiket.

Az egész történet ennél szélesebb visszhangot is kapott. A nemzetközi közösség – amely nagyjából ugyanaz, amely két évtizede sem tudta meggátolni a vérontást – Belgrádtól várta el, pontosabban a mindenható kormányfőtől, hogy beszélje le Dodikot a népszavazásról. A megbeszélés a Mátyás király meséből ismert okos lány történetéhez hasonlít, aki hozott is meg nem is. Vučić ugyanis közölte, hogy nem avatkozik bele egy másik ország belügyeibe (lásd a kilencvenes években: Szerbia nem áll háborúban), tehát nem is támogatja és nem is tiltja a referendumot. Elzarándokolt Dodik Moszkvába is, ahol a hírek szerint azt remélte, hogy Putyintól teljes körű támogatást kap az ügyhöz, de igazából ez a találka is olyan volt a szerbek nagy barátjával, mint amikor a szerb kormányfő járt ott. Az oroszok ura meghallgatta őt, aztán közölte, milyen energetikai és gazdasági követelései és igényei vannak neki.

A történet tanúsága ismételten az, hogy egy térség élén egy felelőtlen politikus áll, akinek valójában semmi más nem fontos, csakis a saját hatalma. Az egész Bosznia, vele együtt pedig a szerb entitás is elszegényedett, az emberek elhagyják, külföldre mennek, a gazdaság nem működik, de a Dodik körüli elit remekül él. Éppen ezért az önkormányzati választások előtt remek figyelemelterelés volt ez a népszavazás.

És a saját fotelét és privilégiumait féltő politikust egyáltalán nem érdeklik egy ilyen gyűlöletkeltő és uszító kampány következményei, az, hogy emberek esnek egymásnak nemzeti alapon.

Ezt a leghívebben Aleksandar Trifunović Banja Luka-i újságíró fogalmazta meg: „Mindazoknak, akiknek a száján olyan könnyen csúszik ki a háború szó - amely százezer életet oltott ki, amelyből a legtöbb civil áldozat volt, elüldözött lakhelyéről több mint egymillió embert, ugyanennyi szenved ma is poszt traumatikus szindrómában és amelynek következményeit ma is nehezen élik túl, amely annyi szép várost sebzett meg, szétrombolta a szinte testvéri emberi viszonyokat - törvény által tiltanám meg, hogy nyilvánosan felszólaljanak.”

Sajnos a fentiek nem csak Dodikról szólnak, számos más önjelölt zsebmessiás is hasonlóan viselkedik.

Az egésszel kapcsolatban néhány verssor jut eszembe. Az elmúlt időszakban többször is meghallgattam Szilágyi Domokos erdélyi költő Bartók Amerikában című versét. Ebből származnak az alábbi sorok:

„Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,

kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.”

A jegyzet a Családi Kör 2016. szeptember 29-i nyomtatott számában jelent meg.

Előrebocsátom, hogy az heti jegyzetem nem arat osztatlan sikert, de azt gondolom, a publicista feladata olyan témákat is felvetni és olyan jelenségekre is rámutatni, amelyek érzékenyek és amelyek kimondása nem lájkokat és dicséretet hoz, hanem esetleg felháborodást is kelt. De ha ezzel sikerül elérni, hogy az olvasó legalább elgondolkodjon a papírra vetett gondolatokon, már megérte.

Nem nehéz kitalálni, a menekültválságról van szó. Arról a témáról, amely forró gesztenye, ha az ember felelősségteljesen és átgondoltan áll hozzá. Most már több éve tartó folyamatról beszélünk. Közel-keleti és afrikai emberek százezrei, milliói, egyre csak jönnek, itt vonulnak át előttünk, a szülőföldünkön. Sok helyen szeméthegyeket hagynak maguk után, tüzeket gyújtanak, odapiszkítanak, leszedik a gyümölcsösökben a termést és helyenként konfliktushelyzetet is teremtenek.

Az egyszerű ember kétfajta szélsőséges véleménnyel találkozhat. Az egyik azt hirdeti, hogy minden ajtót meg kell nyitni előttük, mindenkit feltételek nélkül be kell fogadni, el kell látni. Nyilvánvaló, hogy ez a hozzáállás komolytalan, szemellenzős, egyáltalán nem számol a következményekkel.

Itt van azonban a másik véglet is, amelyet az októberi magyarországi népszavazás nyomán túladagolva kaphatunk minden nap. Ez a propaganda arról igyekszik meggyőzni mindannyiunkat, hogy az érkező tömeg szinte kizárólag terroristákból áll, ezek az emberek nem menekültek, hanem területfoglalók. És megkapjuk az iszlám vallás tolmácsolását is, miszerint a menekülő férfiak számára természetes és magától értetődő, hogy fehér, katolikus asszonyokat erőszakolnak meg, emellett mindannyian alig várják, hogy robbantsanak és mindenkit legyilkoljanak, aki nem muzulmán.

A felvilágosítónak nevezett kampány keretében naponta magyarázzák el önjelölt szakértők, hogy az, aki muzulmán, az alapvetően erőszakos és nem tűri el a másságot, hogy képtelen beilleszkedni a társadalomba és ezért nincs helye Európában.

Ennek a propagandának az egyik kulcsfontosságú eleme az is, hogy ezeket a tömegeket meg kell fosztani egyéniségüktől, arcuktól. Ők nem férfiak, nők, gyerekek, családok, hanem gyűjtőszóval migránsok. Hallhatjuk naponta a hírekben: a migránsok ezt tették, a migránsok azt mondták, a migránsok ellenszegültek, sőt egy kifejezés is kreálódott: migránstámadás.

Ha az ember rendszeresen nézi a tévét, hallgatja ezeket a híreket és esetleg Vajdaság azon, nem határ menti területein él, ahol a menekülthullám átvonul, menthetetlenül kirajzolódik előtte egy amorf, egybefüggő, gonoszságtól fűtött fekete tömeg képe, amely megy előre és mindenkit meg mindent meggyilkol, kirabol, megerőszakol és feléget. Ez a célja ennek a propagandának. Megfosztani a menekülő embereket az arcuktól, elhitetni velünk, hogy ezek nem is emberek, egyenként, hanem egy, veszélyes tömeg, amelyet csakis gonosz indulatok vezényelnek.

Többször is jártam az elmúlt egy év alatt a menekültek között. Horgoson a határ mellett, Szabadkán a vasútállomáson, a buszállomáson és a befogadó állomáson is. Miközben mellettem jelentkeztek be különféle tévék riporterei és tudósítottak róla, hogy a vérszomjas tömeg micsoda terrort okoz és mennyire veszélyesek, addig én sétáltam ebben a vérszomjas tömegben és a jelek szerint egy párhuzamos univerzumban járhattam.

Mert én családokat láttam, kisgyerekeket, akik játszanak, anyákat, akik gondoskodnak róluk. De alapvetően mindannyian barátságosak voltak és örültek, hogy valaki szóba áll velük és emberszámba veszi őket.

Ma azt tapasztalom, hogy az emberek elhiszik a média által sugárzott propagandát. Félnek a menekültektől és elutasítják őket. A leginkább azok, akiknek személyes élményeik nincsenek is velük. Azt gondolom, a felelős viszonyulás az lenne, ha mindenki legalább egy-két órát töltene köztük, elbeszélgetne velük. Meghallgatná történeteiket, honnan jöttek, kik voltak, mik a vágyaik. Meglepődnének rajta, hogy nagyjából ugyanaz, ami nekünk.

Az egyes menekültellenes politikusok (és sajnos sok esetben vallási személyiségek) kampánybeszédei hemzsegnek a kizárólagosságtól, az általánosítástól, a már említett személytelenségtől.

Pedig gondoljunk már bele egy kicsit, mit is állítanak róluk?

Erőszakolják a nőket. A második világháborús visszaemlékezések arról szólnak, hogy az előretörő Vörös Hadsereg katonái voltak azok, akik előszeretettel erőszakolták meg a magyar, német nőket vagy akik éppen elébük kerültek. És ők nem muzulmánok voltak.

Vallási objektumok ledöntése. Nem olyan régen volt, a kilencvenes években, amikor a horvátországi háborúban a szerb katonák közül azé volt a dicsőség, aki kilőtte a katolikus templom tornyát. Ők se muzulmánok voltak.

Tömeggyilkosságok. Itt áll előttünk mementóként Srebrenica, a második világháborút követő időszak legnagyobb tömegmészárlása. Legalább nyolcezer muzulmán férfit és gyereket gyilkoltak meg. Azt hiszem, nem kell részletezni: nem muzulmánok tették ezt.

Ha vennénk némely menekültellenes közszereplő tüzes beszédét és abban a migráns kifejezést zsidóval helyettesítenénk be, a hitleri propagandára vészesen emlékeztető beszédet kapnánk.

Ne értsen félre senki. A migráció nagyon komoly probléma, amely Európa életében komoly változásokat hoz és azt mindenképp kezelni kell. Nem azzal, hogy mindenkit korlátlanul beengedünk és hagyjuk, hogy azt tegye, amit akar. Hanem megegyezéssel, szabályokkal. Ez egy dolog. A másik, fontosabb dolog, ami miatt ez a jegyzet is íródott, hogy mi, átlagemberek álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk el. A fenti példákat azért soroltam fel, hogy érzékeltessem: nem minden keresztény áldott jó ember és nem minden muzulmán véresszájú terrorista. Mindannyian elsősorban emberek vagyunk, az Istenünk egy, csak másként nevezzük. Tömegben pedig a menekültek erőszakossá válnak, csakúgy, mint azok, akiket ellenük hergelnek féligazságokkal és kirekesztő szólamokkal. És ha van két felhergelt tömeg, akkor mindannyian tudjuk, mi következik. Én csak annyit szeretnék, ha mindannyian meglátnánk a tömegben az embert és mi magunk is emberek maradnánk.

Frei Tamás regénysorozatának hőse André, a magyar származású egykori francia légiós, aki politikai, pénzügyi vagy bűnözői háttérhatalmakkal veszi fel a harcot. Tudja, hogy nem győzhet, hiszen a világban arányában a rossz és gonosz dolgok dominálnak, de úgy gondolja, hogy ha megteszi a magáét, akkor legalább némileg javíthat az arányokon. Remélem ezzel a jegyzettel sikerült nekem is legalább egy kicsit javítani az arányokon és visszahozni némi emberséget ebbe a gyűlölettől átitatott világba.

A jegyzet a Családi Kör 2016. szeptember 22-i nyomtatott számában jelent meg.