Annak ellenére, hogy rögtön az elején leszögezem és a későbbiekből is ki fog derülni: nem saját világképemről beszélek, előrebocsátom, hogy egyesek ennek ellenére is lekomcsiznak majd a most következő kijelentésemért, no de állok elébe. Ez pedig nem más, mint, hogy a régi Jugoszlávia szétesése a vajdasági magyarok igazi Trianonja. Úgyhogy vágjunk is bele egy főcímfotóval:

Nem kell ennek a megállapításához kismagnóval a vidéket járni (úgyse lakik azokban a falvakban már szinte senki, a kutya meg nem nyilatkozik, csak ugat) meg mélyinterjúkat készíteni, elég csak mindannyiunk közös virtuális zárt intézetében, a Facebookon olvasgatni. Az olyan JSZSZK-ünnepek alkalmával, mint ma, május 25-én, vagy november 29-én, esetleg május 4-én Tito halálának évfordulóján. (Hány családban őrizték/őrzik a másnapi újságot?)

A megjelenő hírek alatt, vagy az egyszerű fészbukkolók saját posztjainál rendszerint a következő történik: megjelenik egy-két igazmondó, aki közli, hogy az öreg egy mocskos komcsi diktátor volt, aki magyarokat gyilkoltatott meg. Erre az egy-két személyre azután ráugrik minimum tízszer, hússzor annyi, akik elküldik az előbbieket melegebb égtájakra (nem feltétlenül az Adria partra), mert hiszen, „akkor jól éltünk, nyaraltunk, autót vettünk, ezer márkát vittünk haza, most meg mi van…”.

Aki nem hiszi, tegyen egy próbát. Bármikor az év folyamán tegye ki az olyan közkedvelt fotók valamelyikét, mint pl. ezek:

és meglátja, elindul a fentebb leírt folyamat. 

Vannak olyan rendíthetetlen harcosai a huszadik századi vajdasági magyar történelem feltárásának, akik folyamatosan igyekeznek az embereket ráébreszteni, hogy a titói Jugoszlávia nem aranykor volt, hanem komcsi diktatúra. Amelyben nem volt szólásszabadság, Goli otokra küldték követ törni a másként gondolkodókat, a gazdaság valójában veszteséges volt és csak a tetemes nyugati hitelekből meg a Németországba küldött vendégmunkás-tömegeknek és az ő hazahozott márkáiknak köszönhetően működhetett, amíg a buborék szét nem pukkadt, a magyarellenes atrocitásokról nem is szólva. De ez hiábavaló erőlködés. Aki a gazdasághoz, a közgazdaságtudományhoz kicsit is közelebb áll, az számszerűsítve is tisztában van vele, hogy a gazdasági csoda mesterkélt volt és Tito kultusza jelentős részben annak köszönheti létét, hogy a gazdasági összeomlás néhány évvel a halála után következett be, így aztán a nép helyette az őt követő politikusokat hibáztatta. Minderről azonban nem lehet meggyőzni a népet. És nép alatt a vajdasági magyarok többségét értem. Konkrétan, azokat akik az ötvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig terjedő időszakban születtek. Goli otok, egypártrendszer, politikai leszámolások? Magyarellenes atrocitások? Ja, hát megtörténtek, háború volt, olyankor történnek durva dolgok, na de azt követően a magyarok is jól éltek, meg akkor nem is kellett ezekkel a dolgokkal foglalkozni – hangzik a válasz. És aztán a többi: a lakáshitelek, amiket megevett az infláció tehát alig kellett visszafizetni, a 101-es vagy a Yugo 45-ös, újonnan Kragujevacról, nejlonnal az üléseken, azzal a karakterisztikus műanyag szaggal, minden évben nyaralás a „mi tengerünknél”, az ezer márkás fizetés (amiről azóta szintén kiderült, hogy nem annyi volt, de erről képtelenség meggyőzni az embert, hiszen ő keresett annyit) és persze a Bijelo Dugme és a többiek.

Ja, ha már Bijelo Dugme, egy kis zenei intermezzo:

Katonabarátok a többi tagköztársaságban, ifjúsági munkaakciók, Ledo fagyi, Fla-vor-aid üdítő (a Step drink lószar ahhoz képest), a Fructal rostos üdítők, a Cedevita, a Bronhi cukorka, a Tomos motorok (a jó öreg APN-ek), szarajevói Golf, Unis bicikli… amit akkor gyártottak még ma is jó, ez a mostani meg hat hónap alatt szétesik… És így tovább.

Ha pedig jugónosztalgia, akkor jöjjön egy kis színház: Van valami bejelentenivalója?

Visszatérve pedig a szöveg eleji felvetésre: akármennyire is nemzetellenes, rebellis felvetésnek tűnik, igenis a vajdasági magyarok jelentős része számára a régi Jugoszlávia szétesése egyfajta Trianon volt. A 255.804 km²-es alapterületű 23 millió lakosú ország szétesésével, a háborúkkal, a gazdasági leépüléssel vajdasági magyar generációk életében keletkezett egy lelki törés. A kiszámítható, tervezhető, stabil, békés, biztos jövő veszett el.

Az emberek éltek egy államban, egy rendszerben, ott jól elboldogultak, elképzeléseik, terveik voltak, amelyeket úgy rántottak ki alóluk, mint a szőnyeget. Ők hanyatt estek, beverték a fejüket és sokáig nyilván remélték, hogy az, amit látnak, csak az agyrázkódás következménye. És hát, leszámítva azokat, akiket családjukon, rokonságukon keresztül érintettek a második világháború végi atrocitások, a túlnyomó többség haláláig azt fogja mondani, hogy az ő himnusza a Hej Sloveni, a szerb, horvát, bosnyák csapatoknak (is) szurkol a versenyeken, előszeretettel emlékezik a Kockicára, a Jugovízióra, a Kviskotekára és hallgatja otthon vagy az autóban a Dugme, a Bajaga, a Parni Valjak és a többi régi zenekar dalait. Az emberek lélekben élik meg a régi Jugoszláviát, valami olyan időszakként, amikor biztonságban éltek és perspektívájuk volt és kizárják a tudatukból az olyan száraz érvelést, amellyel például a gazdaságtudomány igyekszik elmagyarázni nekik, hogy igazából akkor rossz volt nekik. Minderre, még ha irracionális is, mindig az lesz a válasz, hogy ez nem igaz, mert akkor jobb volt. Az érzelmek legyűrik a realitást.

Ha már ennyi kép és videó szerepelt eddig, álljon itt a végére egy olyan, a Facebookon gyakran megosztott kép is, amely szövegének igazat adok: