Kimaradt fejezet Szabó Palócz Attila: Utazások apósommal című könyvéből

Nehéz volna pontosan megmondani, mikor is kezdődött Palóczfityiszháza története, hiszen a hely kissé horrorisztikus formában már a régi tiszai révészek énekében is fel-felbukkant, de a falut magát csak az 1867-es kiegyezés évében alapították, midőn egy maroknyi meg nem értett író úgy határozott, hogy hátat fordít a pesti kávéházak füstös, csipkelődő közönségének, és saját köztársaságot alapít a rímek birodalmában. A Tisza mentén, Zenta szelíd közelségében találtak otthonra: itt, ahol a víz sodrása úgy kanyarog, mintha hexameterben keresné önmagát.

Palóczfityiszháza központja egy korabeli képeslapon

A település alapító okirata tizenkét szonett formájában íródott, melyek mindegyikét más-más költő vetette papírra. A hagyomány szerint azóta is minden fontos községi döntést rímbe szednek, a helyi adóhatározattól a hivatali felszólításig. A falu legendás polgármestere Haiku Huba beszédeit pontosan tizenhét szótagban mondja el.

A főtéren álló kocsma, a „Liter a túra”, már az alapítók idejében is afféle kulturális gócpont volt. Nem egyszer esett meg, hogy a vendégek versfaragó csatába bonyolódtak, és csak hajnalban, a harmadik kancsó bor után döntötték el, kié a jobb rím az „anyád” és a „tanyád” szóra. A helyi futballcsapat is itt alakult meg 1899-ben. A Rímes SC minden hazai meccs előtt fennhangon szavalja el Arany János A Walesi Bárdok című balladáját — ezzel a módszerrel állítólag több mérkőzést nyertek meg, mint góllal.

Az 1984-es Rím Méjk Fesztivált a Sírgyalázók dark zenekar nyerte

Az év legnagyobb eseménye kétségkívül a Rím Méjk fesztivál, amelyet a falu határában, a Tisza-parti füzesben rendeznek meg. Ilyenkor a világ minden tájáról érkeznek versmondók, dalnokok és alkalmi költők, hogy feldolgozzák a magyar irodalom klasszikusait – olykor dzsesszritmusban, máskor rockoperaként, de volt már, hogy egy egész színdarabot improvizáltak hexameterben. A fesztivál idejére még a községi harangozó is rímekben húzza meg a kötelet.

A fesztivál egyik hagyománya a Sorivó verseny

A politikai élet sem színtelen. A Szabad Vers Front álláspontja egyértelmű: „A sor szabadsága a polgár szabadsága.” Ők nem tűrik a sorvégi kötöttségeket, és mélyen elutasítják, hogy a települési rendeletekben bármiféle szótagszám vagy strófaszerkezet elő legyen írva.

Velük szemben áll az Epikus Egység, akik szerint Palóczfityiszháza jövőjét csak nagyívű, három énekben megírt fejlesztési program mentheti meg.

A kocsma parázs irodalmi viták helyszíne a mai napig

A Haikupárti Haladók ezzel szemben a tömörségre esküsznek: szerintük minden rendeletet három sorban kell összefoglalni, különben az emberek úgysem olvassák el.

A Rímes S.C. több 120 éve működik a faluban, számos bajnoki idényt sikerült nekik az utolsó helyen zárni

A Ballada Brigád más síkon mozog: szerintük minden települési ügynek van tragikus hőse. Minden lakossági fórumot úgy vezetnek le, hogy van egy bátor, ám elbukó főszereplő – legtöbbször a helyi közösség titkárnője, Joli néni.

Korabeli képeslap a helyi nyilvános illemhellyel és az ott dolgozó hölggyel, aki minőségi szolgáltatással várta a betérőket

A képeslap, mely a falu főterét ábrázolja, valamikor a múlt század elején készült. A középen magasodó toronyórás községháza árnyékában a vasárnapi ruhába öltözött helyiek beszélgetnek, balra a Liter a túra cégére hívogatja a szomjazókat, jobbra a karcsú harangtorony mutatja, hogy a rímek birodalmában is szükség van egy kis isteni sugallatra. A kép sarkai kissé megsárgultak, a szélek megkoptak, de aki egyszer kézbe veszi, nem csupán egy falut lát rajta — hanem egy olyan világot, ahol a Tisza partján még ma is rímből épülnek a házak, és minden kocsmaasztal mellett vers születik. 

Az Edda Művek zenéje, dalszövegei a magyar rocktörténet részei. Az évtizedek során a dalok erőteljesen reflektáltak a közéleti eseményekre, az általános hangulatra. Gondolhatunk bármit Pataky Attila aktuális politikai szerepvállalásáról, itt van előttünk egy hatalmas életmű, rengeteg örökérvényű dallal.

A szerző nyilván elsősorban Magyarország szempontjából írta a dalszövegeket, de azok – főként a nyolcvanas években és részben a korai kilencvenes években született dalok – olyannyira erőteljes mondanivalóval rendelkeznek, hogy más országok történései is elmagyarázhatók rajtuk keresztül azoknak, akik ismerik az Edda-életművet.

Az alábbiakban az újabb kori szerb történelem eseményeit próbálom meg „Eddás nyelven” elmesélni. Lehetne ez egy koncertvázlat is, egy tematikus vajdasági Edda-koncerthez :) 

Szerbiában, Jugoszláviában, az 1980-as években szerbek, magyarok békében, nyugalomban éltek. Az embereknek volt jövőképe, szórakoztak, dolgoztak, utaztak. A fiatalság úgy érezte álmodhat egy világot magának, a siker csak rajta múlik.

Időközben a világban jelentős geopolitikai változások zajlottak. Különösen igaz ez Európa keleti felére. Ledőlt a berlini fal, összeomlott a Szovjetúnió... A szőnyeg alá söpört dolgok erőteljesen bűzleni kezdtek.

Jugoszláviában se volt ez másképp. A kommunista vezetők elveszítették a kapcsolatukat a valósággal, a tekintélyük csökkent. A nép egyre hangosabban üzente meg nekik: „Tűnj el, tűnj el, már eleget láttunk.

Előbújtak a kövek alól az addig ott rejtőzködő önjelölt népvezérek, az uszítók. Felemlegették a régi vélt és valós sérelmeket, az utcákon tömegek jelentek meg, joghurttal dobáltak meg az államigazgatás épületeit, fejeket követeltek és kaptak. Az átlagos szemlélő csak azt látta, hogy változnak az idők, de azt, hogy merre, milyen irányban, azt senki se tudta megjósolni.

Az 1990-es évek elejére megjelentek a vérre szomjazó, más népek megsemmisítését célul kitűző hordák, amelyek szabadcsapatokba verődve, felfegyverezve indultak meg szlovének, horvátok, bosnyákok ellen. Felébredtek a 20. század barbárai. A vezérek, jó szokás szerint a háttérbe húzódva kavarták a sz...

Kitört a háború Horvátországban. A magyar sorkatonákat és tartalékosokat sem kímélték, vitték őket az első sorokba ágyútölteléknek. Egy olyan háborúba, amihez semmi közük se volt. Ezért sokan csomagoltak és külföld felé vették az irányt. Elhagyták az otthont, a várost, a szülőhazát.

Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában a helyi katonai erők a kaszárnyákban bekerítették az ott maradt szerbiai katonákat. Miközben a politikusok a sorsukról alkudoztak, ők sok helyen étel, ital, áram nélkül voltak. Joggal érezhették úgy, hogy őrzik a semmit, valamire várnak.

1993-ra hiperinfláció és általános szegénység köszöntött be. Az emberek máról holnapra éltek. Megjelentek a háborús nyerészkedők, a frontokról hazaérkező profi gyilkosok. Ők lettek az urak. Az emberek meghúzták magukat, hiszen a keselyűk ott köröztek a fejük felett.

A frontokról rengeteg fiatalt szállítottak haza koporsóban. Temetőbe, sírba kerültek mindazok, akik rossz helyen rossz időben voltak. Rengeteg édesanya járta a temetőket.

Szarajevót a szerb erők négy éven át tartották ostromgyűrűben. Nem volt élelem, áram, fűtés. A mesterlövészek a hegyekből gyilkolták az ott maradt lakosságot. Az élet kilátástalannak tűnt. A nemzetközi közösség se segített. Azok, akik a városban rekedtek, joggal érezték úgy: megfulladnak.

A háborúk befejeztével, 1999-ben Szerbiában megjelent a fiatalokból álló Ellenállás Mozgalom. Lendületes akcióikkal visszaadták a reményt az ország népének és megüzenték: Ha nem élhetek egyszerűen, szabadon szépen, ha most sem lehet úgy ahogy érted és értem, hát szakadjon szét, szakadjon, szakadjon szét minden!

A választásokat 2000. szeptember 24-re írták ki. Az emberek elszántak voltak és bizakodóak. Érezték, hogy eljött az idő. Most győzni fogunk. Győztünk. Az önkényurat letaszította a nép a trónjáról, a hágai börtönbe került, hogy számot adjon a tetteiről.

Demokratikus kormány alakult, amely minden erejével az ország modernizációja felé fordult. Letartóztatták a háborús bűnösöket, reformokat vezettek be. A régi idők erői azonban a háttérben munkálkodtak és 2003. március 12-én meggyilkolták Zoran Đinđić kormányfőt.

A történelem kereke forgott tovább. Negyed évszázad elteltével az emberek többsége ismét reménytelennek érzi a helyzetét. Azok, akik segítséget ígértek a szavazatokért cserébe, csak a saját hasznukat nézték. Rengetegen hagyták el újra a szülőföldjüket. Köztük nagyon sok magyar fiatal, akik vissza nem jönnek többé soha.

2024. november elsején Újvidéken, a vasútállomáson lezuhant az épület korábban felújított előtetője. A tragédia rámutatott a korrupció mértékére és arra, milyen katasztrofális állapotok uralkodnak Szerbiában és igazából az, amit a politikusok mesélnek, nem más, mint színház.

A tragédia miatt tömegek vonultak ismét az utcára, akik igazságot, jogállamiságot követeltek és azt, hogy a felelősök kerüljenek rácsok mögé. Az ügyben szülessen meg a megfelelő ítélet.

Belgrád utcáin 2025. március 15-én több százezer ember követelte, a politikus vállalják a felelősséget, szolgálják azokat, akikért vannak, vagyis megüzenték: Térdre a nép előtt!

2025 nyarán az egész országban tiltakozások vannak. Az emberek a legtöbb városban útblokádokat állítanak, felelősségre vonást követelnek. A hatalom rendőröket küld az utcákra, akik ütlegelik a tüntetőket. Mindennapos az erőszak. Ég a házunk. De a korom után eljön a fény.

...

A Zlatna violina vagyis magyarul Arany Hegedű, egy igazi régimódi kocsma volt, kockás abroszos asztalokkal, billiárd asztallal, flippergéppel és az udvaron egy kuglipályával. Az üzemeltetője Stevo bácsi egy muzsikus cigány volt, a kocsma pedig arról az aranyszínű hegedűről kapta a nevét, amely a létesítményben a falon volt látható, egy üvegezett keretben. Valószínűleg egy prímásversenyen nyerhette az öreg, amikor még aktív zenész volt. A hely afféle becsületsüllyesztő volt. Többnyire a falu lecsúszott alkeszai jártak oda, hétvégén viszont elárasztották a városból érkező fiatalok, mert itt olcsón lehetett italhoz jutni. A dinár januári devalválása előtt, amikor a hiperinfláció a tetőpontjára hágott, az öreg teljesen elveszítette a fonalat. Egy idő után már fogalma sem volt, aznap este melyik ital hány milliárd dinárba kerül, úgyhogy a fiatalok az otthonról hozott értéktelen 7-8 nullás dinárjaikért, amik valójában semmit se értek, ingyen be tudtak rúgni. Persze Stevo bácsit se kellett félteni, régi motoros volt ő már a kocsmáros szakmában. Ha a vendégsereg egy vagy több üveg bort rendelt, rendszerint eltűnt a raktárban, ahonnan nagyjából 10 perc után jött elő. Kellett ugyanis neki némi idő, hogy felvizezze a bort, de hát a kamaszokat ez nem különösebben zavarta, sokaknak fel se tűnt. A pia, az pia.

Az incidens, ami miatt Milenko vonakodott a kocsmába bemenni, még az előző nyáron történt. Egy nagyobb társasággal voltak ott és bort rendeltek, Stevo bácsi meg szokás szerint hátrament „kikeverni” azt. Ekkor a társaság egyik tagja a pult mögötti italospolcon észrevett egy 1976-os évjáratú Egri bikavért. Ez a polc olyasmi volt, mint ahonnan Milenko szerezte be a jófajta nedűket. Nem eladó italok álltak rajta, az ott lévő palackok inkább látványként voltak felsorakoztatva. A társaság egy ideig csorgatta a nyálát a patinás magyar borra, majd egyikük, Kristóf, a hajdújárási vagány gyerek, akit már két suliból is kicsaptak, beugrott a pult mögé, elvette a bort és berakta az inge alá. A borosüveggel visszatérő Stevo bácsival gyorsan közölték, hogy akkor mégse kérik a bort, menniük kell és elhúztak a kocsmából.

Az az igazság, hogy a lopott bikavér nem érte meg a kalandot. Eleve nem megfelelően tárolták, ott ált 17 éven át, ráadásul augusztus lévén fel is melegedett, nekik meg nem volt helyük és türelmük se lehűteni. Megitták, de nem volt egy nagy élmény. Azóta viszont inkább nem jártak a Violinában, úgymond biztonsági okokból, nem tudták, észrevette-e a kocsmáros, hogy eltűnt egy ital és ha igen, összerakta-e a fejében, hogy kik lehettek az elkövetők.

- Na, itt vannak a bácskis rocktrógerek – hangzott a kocsma jobb sarkából. Egy nagyobb horgosi társaság ült a nagy asztalnál, amely már jócskán teli volt röviditalos poharakkal meg sörösüvegekkel. Már megszokták, hogy hosszú hajukkal meg bőrcuccaikkal kilógnak a sorból. A diszkós fiatalok a TV-n is látható éppen trendi cuccokat hordták. Vagyis ahhoz hasonlót, amit a szabadkai ócskapiacon szereztek be. Eredeti nyugati márkákat csak a szabadkai belvárosi butikokban lehet kapni, elérhetetlen árakon. A piaci másolat ugyanúgy nézett ki, minőségben sem volt sokkal rosszabb, viszont jóval olcsóbb volt. Amikor valaki esetleg azt állította, hogy eredeti Levi’s farmerja van, mindjárt előjött a mese, miszerint úgy lehet tesztelni, eredeti vagy hamis-e a cucc, hogy öngyújtóval meg kell gyújtani. Ha nem pörkölődik meg akkor Levi’s, ha mégis, akkor hamisítvány. Kicsit olyan volt ez, mint a boszorkányégetés. Abba soha nem gondolt bele senki, mi az, amitől egyik meggyullad, a másik nem. Ennek ellenére a többség nem közösítette ki a Guns’n’ Rosest, Sepulturát és hasonló zenéket kedvelő párost, az ilyen kis beszólásokat leszámítva, ezeket meg inkább elismerésnek vették. Különbözni, nem beolvadni menő dolog.

- Hát ti itt? Nem Orsi bulija van ma? – kérdezte Milenko miközben sorban kezet ráztak a társasággal és leültek közéjük.

- Á, az elmarad, Orsiéknál beütött a szar – mondta Sanci, egy szőke fiú, aki rendszerint tüskésre zselézett hajjal járt-kelt a világban, amiért Karcsiék néha Tüske Blökinek nevezték. – Nem is hallottátok? – fordult Karcsiékhoz.

- Nem. Mi történt? – kérdezett vissza Karcsi, miközben beleivott az asztal alatt átcsúsztatott üvegbe. – Csokilikőr – állapította meg.

- Hát lekapták őket a zsaruk – felelte Sanci. - A faterja valószínűleg útban volt valamelyik csempészbandának. Nem volt hajlandó tőlük venni a piát a boltjaiba, ezért elintézték, hogy behívót kapjon. Persze, neki esze ágában se volt jelentkezni, pontosan tudta, hogy ha bevonul, akkor ezek a maffiózók elintézik, hogy olyan helyre kerüljön, ahol egészen véletlenül elesik egy lövöldözés során. Úgyhogy a faterja összepakolt és a zöldhatáron elhúzott Magyarországra – mesélte.

- Beszarás – hüledezett Milenko.

- Hát ja. Sürgősen kellett elhúznia. Ezekkel a szerb gyilkosokkal nem lehet szarakodni. Ahogy lelépett, másnap meg is jelentek a zsaruk, bezárták az összes boltjukat és adócsalás miatt zárolták a cégük számláját. Mondani se kell, hogy két napra rá átfestett cégtáblával az üzletek újranyitottak. Átvették a szerbek – magyarázta.

- Basszus. Szegény Orcsiék, jó nagy szarban vannak – sajnálkozott Milenko.

 - Orsi – javította ki Karcsi.

- Jól van már bazmeg, tudom – morgott Milenko. És ők most mihez kezdenek?

- Valószínűleg mennek ők is Magyarországra. Azért annyira nem volt hülye az apja, elég sok lóvét tett be az egyik szegedi bankba, abból ellesznek – mondta Sanci.

- Feltéve, hogy nem megy utána valaki és nem nyírja ki – tette hozzá Karcsi. - Mint azt a cukrászt – mondta.

- Melyik cukrászt? – kérdezte a társaság egy másik tagja.

- Ma olvastam az újságban. Tudjátok, a Virág cukrászda közelében, a Dugonics téren van az a másik, a Z. Nagy cukrászda. Na, annak a tulajdonosait kinyírták pár napja. Az egész családot, éjszaka, a saját házukban. Elég durva sztori. Azt írja az újság, hogy a 10 éves gyerekének átlőtték a kezeit is, amikor védekezni próbált és maga elé tartotta őket – mesélte Karcsi.

- Azt a kurva… És miért gondolod, hogy Orsi apja is veszélyben lehet? Ő más bizniszben volt – kérdezte Sanci.

- Hát, ha a krémesek miatt ilyen mészárlás volt, képzeld egy alkoholcsempésszel mit csinálnak – vigyorgott Milenko.

- Szerintem nem vicces – nézett rá Karcsi, aki gyerekkora óta érdeklődéssel követte a világ politikai eseményeit és talán túlságosan komolyan is vette őket. - Olyan volt az egész, mint egy elbaszott amerikai akciófilmben. Bemásztak az ablakon, hangtompítós pisztolyokkal lőttek. Úgy derült ki az egész, hogy másnap egyikük se jelent meg a cukrászdában – folytatta a sztorit. – A nyomozók szerint az elkövetés módja arra utal, hogy szerb bűnözők lehettek az elkövetők. Ezek végig gyilkolták Horvátországot meg Boszniát, amióta visszajöttek a frontról, benzinnel, alkohollal meg cigivel foglalkoznak. Értitek. Ha ilyenekkel akadt össze Orsi faterja, akkor biztos megtalálják Magyarországon is – magyarázta.

- Hát Szegeden biztos nem bújhat el. Ott annyi szerb van, hogy a Kárász utcán esténként nem is hallasz magyar beszédet – mondta egy másik fiú az asztaltól. – A bátyám is oda húzott át a mozgósítás elől, ő mesélte, hogy a Virág cukrászdában találkoznak hétvégenként az átmenekült férfiak és az itthon maradt családtagok.

- Azért is gyanakodik a rendőrség szerb gyilkosokra, mert a cukrász csávó, a Z. Nagy Bálint az elmúlt években kurvára megtollasodott. Adriai nyaraló, vadiúj Merci, egy kisebb palotában laktak. Egyesek szerint benne volt a fegyversvercben is – mondta még Karcsi.

- Ne ess azért túlzásokba – csillapította Milenko.

- Miért? Szerinted a krémes hoz ekkora hasznot? – vágott vissza. Gondold csak végig mondjuk ezt: a csávó beszállt a horvátok felfegyverzésébe, ami Magyarországon keresztül zajlott, tehát ezekkel a fegyverekkel lőtték a horvátok a szerbeket. És mondjuk valamelyik szerb bérgyilkosnak a haverja meghalt Vukovárnál egy horvát golyótól, ő meg bajtársi bosszút áll a cukrászon, amiért az eladta ezeket a Kalasnyikovokat a horvátokat – bogozta tovább a szálat Karesz.

- Nem kéne annyi Chuck Norris filmet nézned – mondta nevetve az egyik horgosi.

- Na menjetek akkor a picsába, van még abból a csokiból? – kérdezte Karesz, látva, hogy ez a társaság nem fogékony a gengsztertémára.

- Persze, sőt, van még ez meg az kinn az autóban is – mondta nevetve Sanci. – Orsi küldte.

- Akkor igyunk, végül is szombat este van, nehogy már józanok maradjunk.

A második Jugoszlávia egyetlen igazi vívmánya a ma már ex-yu jelzővel illetett pop-rockzene volt, állapította meg egy dokumentumfilmben dr. Nele Karajlić alias Nenad Janković a szarajevói Zabranjeno pušenje zenekar egykori frontembere. Azt, hogy igaza van, mi sem bizonyítja jobban, mint maga a jelenkor valósága. A testvériség-egység ma már csak egy rossz vicc, az önigazgatással meg a többi frázissal együtt, viszont a közös ország zenéje köszöni jól van. A Parni Valjak, a Plavi orkestar, Zdravko Čolić, Dino Merlin vagy a Riblja Čorba ma is remekül eladhatóak, újabb és újabb generációk fedezik fel és éneklik, játsszák a dalaikat és a fenti felsorolásból a legutóbbit leszámítva ezek a zenekarok vagy énekesek egy covid-mentes időszakban teltházas koncertekkel turnézzák végig az egész volt ország területét. Nagyon sok dokumentumfilm készült az ex-yu korszak emblematikus előadóiról, műfajairól, ezek legtöbbje megtalálható a YouTube-on is. Nagyjából mindegyik ilyen filmnek hasonló íve van.

Bemutat egy-egy karriert, amely felfelé ível, tömegeket vonz, halad egy várt szép jövő felé, aztán elérkezik a nyolcvanas évek vége és ott szakad a film. Jönnek a háborúk, mindenki fut amerre lát, az egész addig ismert világunk atomjaira hullik.

Amellett, hogy a jugoszláviai/vajdasági magyarok is követték, szerették és kedvelik ma is ezeket a zenéket, előadókat (ahogy mondani szokás, nem nagyon volt a nyolcvanas években háztartás, ahol ne lett volna Tito-könyv és Bijelo dugme lemez) megvolt a saját kis zenei forradalmunk is a nagy országon belül, amely szintén a fentebb leírt fejlődési vonalat követte. Ez pedig a nyolcvanas évek második felében kitört muskátlizene-láz volt. A mi kis mulatós rockforradalmunk. Ennek állít emléket, ezt dolgozza fel Szász Csongor a Muskátli: Vajdaság virágai című dokumentumfilmjében.

A film egy négyéves munka eredménye, ami látszik is. Nagyon sok embert szólaltat meg és vonultat fel a film, megjelennek a muskátlizene hajnalának emblematikus szereplői, a 3+2, a Szivárvány és a Sógor együttes egykori tagjai, producerek, zenei szakemberek, rengeteg archív felvételt nézhetünk újra abból a korszakból, elsősorban az Újvidéki tévé legendás Zenebona című műsorából.

A felsorolt szereplők visszaemlékezései mellett a film felmelegíti az akkoriban kitört kultúrvitát is, hogy vajon giccs-e vagy sem az, amit ezek a zenekarok gyártottak. Megtudhatjuk, hogyan viszonyult ehhez az új, a megszokottól nagyon eltérő műfajhoz az Újvidéki Rádió szerkesztője, aki színvonal alattinak tartotta és hogyan tekintettek rá kevésbé finnyás műhelyekben, amelyek egyike klipeket gyártott és – mint elhangzik – 40 videó készülékkel éjjel-nappal másolták a VHS-felvételeket, akkora volt az igény irántuk.

Számomra külön erénye a filmnek a jelenség, a műfaj szociológiai megközelítésből történő elemzése, amely az én ízlésem szerint lehetett volna bővebb, jobban megvilágíthatta, kielemezhette volna, milyen társadalmi környezetbe, milyen közhangulatba, hova érkezett ez a zenei műfaj, mit hozott és mit nem hozott a vajdasági magyarságnak (mit adtak nekünk a rómaiak).

A legtalálóbban Szerbhorváth György írta le a teljes jelenséget, aki a muskátli őrületet a vajdasági magyarság haláltáncaként jellemezte. Mert emlékezzünk csak vissza: a muskátliláz 1986-ban tört ki a 3+2 debütáló lemezének megjelenésével, amivel párhuzamosan a szerb politika egének egyre fényesebb csillagává vált egy Slobodan Milošević nevű politikus, és miután ő 1987 áprilisában Kosovo Poljén azt üzente a helyi szerbeknek, hogy Senki se verhet titeket, egyenes út vezetett mindannyiunk számára a pokolba.

És miután 220-szal, fék nélkül rohantunk a többségi nemzetekkel együtt a végzetünkbe, a vajdasági magyarság egy féktelen mulatozásba, haláltáncba kezdett és ropta egészen addig míg eldördültek az első fegyverek és megérkeztek az első mozgósítási behívók, amelyek után Petőfit parafrazeálva véget vetettek a zenének és hazamentek a legények. Vagy Bécsbe, Ausztráliába, Magyarországra…

Amit még kicsit hiányoltam az alkotásból, az egy kicsit több „szájbarágás”. Akik kevésbé „bennfentesek” tehát nem élték meg ezt a korszakot, nem ismerik ezeket a zenekarokat és első két-három lemezüket, vagy mondjuk a Szivárvány Plavi orkestar feldolgozásának eredetijét, (vagy, hogy a bevágott felvételen Justin Tamás a sztájlingjával Saša Lošićot utánozza) tehát egy echte magyarországi filmnéző, esetleg kevésbé tudja megérteni az összefüggéseket, bár ez nyilván örök dilemma amikor valami vajdmagyart alkotunk, hogy mennyire kell azt az anyaországi közönség ízléséhez alakítani. Én abban bízom, hogy miután a film lehetőleg jó sok vajdasági településre eljut, utána YouTube-on is elérhető lesz és akkor egy-egy családban generációk ülnek le a kanapén egymás mellé a tévé elé és az idősebbek, amellett, hogy nosztalgikusan anekdotáznak és felidézik a királyhalmi Szamárversenyen a 3 +2 fellépését vagy valamely bálat, ahol a Szivárvány vagy a II. Félidő játszott, a fiatalabbaknak elmesélik a sok apró részletet a filmből, amelyeket „hanyas vagy” érzésként csakis azok érthetnek, akik átélték, ezt meg nyilván semmiféle narráció nem adja vissza.

Egyszóval, Szász Csongor és csapata hatalmas munkát végzett, ezért hatalmas elismerést és gratulációt érdemelnek és azt, hogy minél több emberhez eljusson a film. Ami meg külön értéke a produkciónak, hogy

ma, a huszonegyedik század második évtizedének a végén, amikor a vajdasági magyarságot is sújtja a világon végigsöprő erkölcsi-lelki kiüresedés, amikor közösségek és családok esnek szét, mert mindenki megy amerre lát és amerre boldogulást remél, dokumentálták a vajdasági magyarságnak ezt a momentumát, aranykorának végét ami után háborúk, elszegényedés, hiperinfláció, áramszünetek és ehhez hasonlók köszöntöttek ránk és okoztak máig kiheverhetetlen sebeket a közösségnek.

Nagyon remélem, hogy ez a film csak az első darabja egy olyan sorozatnak, amely különböző művészi formákban – legyen az film, színház, regény vagy más – feldolgozza és megörökíti hogyan is éltünk mi itt a nyolcvanas és a kilencvenes években. Én biztosan hozzáteszem ehhez a magamét.

Mielőtt eltöltöttem volna néhány napot 1993-ban Szarajevóban, csak kevés sejtésem volt, hogy milyen nélkülözések és veszélyek közepette élnek a helyiek. Gyakran elgondolkodtam, milyen érzés lehet egy végtelen és hiábavaló háború mélyen gyökerező, fojtogató szorításában létezni, ami feldúlta ezt az egyedi, kulturálisan sokszínű, virágzó, nagylelkű és ragyogó várost.

Edo Jaganjac Szarajevói hercegnő című regénye választ ad erre a kérdésre.

A politikai retorika előtti hajbókolást elutasítva Edo az orvosi tudását használja fel arra, hogy minél több életet mentsen a civilek harci övezetében. Bárki életét. Mindenki életét. Edo úgy élte túl a háborút, hogy életeket mentett meg, vagy legalábbis elviselhetővé tette a haldoklók utolsó napjait. A munka volt az, ami életben tartotta őt: az elvégzett végtagcsonkolások, a gerincvelő-sérülések kezelése, a golyók és repeszek eltávolítása az összeroncsolt húsdarabok közül, amelyek már a vérző fekéllyé válás útján vagy a szív leállása felé haladnak. Arról is beszámol, micsoda életre szóló barátságok köttettek azok között a gyógyítók között, akiknek az életét a sebesültek megmentése tette ki.

A Szarajevói hercegnő egy kislány, aki menthetetlen állapotban fekszik a rögtönzött kórházban. Rámosolyog Edóra, akit magával ragad az aranyos kislány, aki közönyösen tűri a megpróbáltatásokat. Minden írott és íratlan szabályt áthág, csak hogy kijuttathassa őt Szarajevóból, egy olyan országba, ahol megfelelő ellátásban részesülhet. Edónak a Szarajevói hercegnő iránt tanúsított odaadó önfeláldozása időnként az orvosi etika szabályait is megkerüli.

Joan Baez, amerikai folkénekesnő, polgárjogi aktivista

Az enyéim 1992. május 18-án mentek el. Tizenöt hónappal ezelőtt. Álltam az utcán és a távolodó autóbuszt néztem. Az eső egész nap zuhogott. Az az unalmas fajta. Korán értünk az állomásra, reggel kilenc körül, amint gyérebbé vált a reggeli ágyúzás. Találkoztunk a barátainkkal, Nelával és Pajával. Nela is távozik a gyerekekkel. Ők Splitbe mentek. Sara ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy ez most nem egy olyan utazás, mint a többi. Feszült és komoly volt. Nem félt, de tudta, hogy valami nincs rendben. Egész idő alatt körülöttem téblábolt. Nina mit sem sejtett az egészből. Játszott, ugrándozott körbe-körbe, örült a váratlan lehetőségnek, hogy kinn játszadozhat az esőben, majd elfáradt és el is aludt a buszban. Egy hónap múlva kétéves lesz.

A konvojok a legnagyobb titokban hagyták el a várost. Erről a mostaniról én is csak véletlenül értesültem előző nap a kórházban és azonnal elmentem a gyermekkövetségre, hogy bejelentsem a feleségemet és a gyerekeket. Előzetes bejelentkezés nélkül senki se ülhetett a buszra. Pale, a szerb erők katonai támaszpontja volt az ellenőrző pont. Nekik kellett elküldeni az utasok névsorát minden konvoj indulása előtt. Aki nem kapott jóváhagyást, az nem hagyhatta el az ostromgyűrűt. A nőket és a gyermekeket többnyire kiengedték. Az enyéim Belgrádba mentek, onnan pedig a Vajdaságba, a feleségem rokonaihoz.

Egy nő ismételten névsorolvasást tartott és végtelen monológokkal fárasztotta a jelenlévőket. Azt magyarázta, hogy miért nem indultak el délután öt órakor még mindig a buszok. Mindannyian fáradtak és idegesek voltunk. Szinte el is vesztettük a reményt, egyesek inkább elindultak hazafelé.

Ekkor, valami csoda folytán beindultak végre a dolgok. Láttam Pajót, amint elbúcsúzik Nelától és a gyerekektől. Szorosan ölelték egymást a feleségével, mellettük két kicsi fiuk zokogott. Megcsókoltam Dudát és Sarát. Nina időközben elaludt Duda karjaiban. Ő is kapott egy puszit a homlokára, majd felszálltak a járműre.

Itt omlott össze a teljes világom. A szívemet jeges rémület járta át. Soha többé nem látom őket. De ami még rosszabb, ők hárman se látnak engem. Saját halálom teljesen jelentéktelennek tűnt. De mi lesz velük?

Ne gondolkodj. Legalább ők túlélik. Ne gondolkodj, és ne látsszon rajtad semmi. Egyáltalán semmit nem tudsz tenni, ezért ne is rágódj rajta.

Elhelyezkedtek. A busz dugig volt: az eső, az aggodalmas, kipirult arcok az ablakok mögött, a könnyek, a kétségbeesés, itt-ott egy-egy bátorító mosoly. Mi járt akkor a fejemben? Semmi. Velem vagy nélkülem, de éljenek. Az anyjuknak kell megadnia nekik mindazt, amit én nem tudok. Talán nem fognak elfelejteni. Küzdeni fognak az én kicsikéim, kénytelenek lesznek nélkülem, egyedül boldogulni. Ki tudja, mi minden vár rájuk. Mostantól az anyjuk lesz számukra a minden.

El fognak engem felejteni! Túlságosan kicsik még. Nem számít. Csak éljék túl.

Duda szilárd, mint a szikla. Igyekszik elrejteni félelmét és bánatát, de… Egymás szemébe nézünk és minden világossá válik. Ő is tudja, hogy többé nem látjuk egymást. Itt maradok meghalni. Számomra nincs kiút.

Néztem őket, miközben az autóbusz ablakán lassan csorogtak lefelé az esőcseppek. Duda ott ült, ölében tartva Ninát. Sara rezzenéstelen arccal nézett rám. Komoly arckifejezéssel. Ebben a pillanatban úgy tűnt, mindent megértett. Az a szempár! Ötéves gyerek! Lehetetlen. Egyszerűen beletörődik a sorsunkba. Abba, hogy neki mennie kell, nekem pedig maradnom. Tisztában volt mindennel és elfogadta, hogy ez van. Így kell lennie. A szeméből végtelen szeretet áradt. És düh. És bánat. És minden… Istenem! Duda egy pillanatra elveszettnek tűnt. Mintha nem akarna menni. Inkább maradna. Kis ideig még meggondolhatja magát. Még egy egészen kis ideig. Lehet, hogy tényleg utoljára látjuk egymást?

Nehezen hoztuk meg a döntést arról, hogy szétválik a családunk. De amikor egy orvlövész néhány nappal korábban mindössze néhány centivel tévesztette el Ninát, leültünk és átgondoltuk. Soha nem bocsátottuk volna meg magunknak, ha itt maradnak és a gyerekeinkkel a gránátok végeznek. Ezért nem volt választás. Önmagunkért, a gyermekeinkért… És értem is.

Az arcomon könnycseppek gördültek lefelé, miközben a szám görcsös mosolyra húzódott. Sara miatt. Aki le se vette rólam a szemét. Soha nem felejtem el azt a grimaszt. Abban reménykedtem, hogy a könnyeket nem látják az esőtől. Az ajkaim már fájtak az erőfeszítéstől, hogy úgy tűnjön, mintha mosolyognék. Egy pillanatra pánikot láttam a szemükben. Az autóbuszok lassan indultak el. Sara integetett és sírt. Nem tudta visszatartani. Duda remegett a kétségbeeséstől. Sara felállt, Duda visszafordult, Sara megtörölte a szemét, Duda kinyitotta a száját, Sara integetett és Duda is integetett…

Ennyi volt… Nincs tovább… Elmentek, nincsenek többé. Nincsenek többé. Nincsenek többé. Egyedül maradtam, én vagyok a legmagányosabb ember a világon. A testem átmenetileg még él, de én már nem vagyok odabenn. Velük együtt én is távoztam. Ott a helyem mellettük. Nem érzek már semmit. Sem félelmet, sem kétségbeesést. Csak egy üres kagylóhéj vagyok. Ezért érzéseim sincsenek már.

Paja szól hozzám, hogy induljunk. Lassan haladunk a kórház felé. Az eső továbbra is zuhog, két üres kagylóhéj halad az utcán lefelé…

Tizenöt éves voltam, amikor megkezdődött Szarajevó ostroma. A halálesetekről, a vérontásról, kegyetlenségekről szóló hírek még a kamaszos bulimámoron is átszűrődtek. Meggyászoltam Jugoszlávia szétesését, csakúgy, mint sokan mások, akik még élhettek abban az országban. Egyik napról a másikra megszűnt az az ország, az a világ, amelyben felnőttünk, amelyre neveltek bennünket. A szarajevói történések különösen fájdalmasan érintettek, hiszen erről a városról a többségünknek az 1984-es téli olimpia, annak kabalafigurája, Vučko farkas és az a sok rockzenekar jutott eszünkbe, amely innen indult hódító útjára az egykori huszonhárommillió lakosú országban.

Néhány évvel ezelőtt jutottam el először Szarajevóba. Azonnal magába szippantott. Kelet és Nyugat határa, amely az évszázadok során magába szívta a különböző birodalmak, vezérek, háborúk hatásait. Remekül megférnek itt egymás mellett a török birodalom, Gavrilo Princip, az Osztrák–Magyar Monarchia, a partizánok és Tito, valamint a kilencvenes évek háborúinak emlékművei, személyiségei, szobrai, utcanevei…

Azóta, amikor csak tehetem, évente többször is elutazom Bosznia fővárosába. Bejárom a regényből is ismert utcákat, hömpölygök a tömeggel, végigjárom a különböző háborús emlékhelyeket... Úgy érzem, mintha mindig is itt éltem volna.

Régóta szerettem volna valamilyen formában leróni a kegyeletemet Szarajevó, az itt élők, a rombolás áldozatai, a meggyilkoltak emléke, a hősies önfeláldozás, az emberiesség előtt. A Szarajevói hercegnővel, úgy érzem, sikerült ezt megtennem. Reményeim szerint az olvasó, aki esetleg csak szórványos ismeretekkel rendelkezett arról, amit ez a város át- és túlélt, egy megrázó, de ugyanakkor humoros történeten keresztül kap betekintést abba, hogy milyen is volt az élet közel négy éven keresztül az ostromlott városban. És talán a koronavírus miatti kényszerű bezártság miatt kicsit könnyebben át tudjuk érezni, milyen az, amikor napok, hetek alatt az addig megszokottól szögesen eltérő, teljesen másféle körülményekhez kell az embereknek alkalmazkodni, hogy élni tudjanak. Hogy túléljenek.

Bajtai Kornél

(Részlet a Szarajevói hercegnő utószavából)

„És egy hetvenes évekbeli újság címoldalán a nagy három hasábos anyag elején, öles betűkkel állt a cím: Tito, a vadvezér.”

Ez a történet keringett a 2000-es évek első évtizedében a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében és ezt mesélte tovább mindenki a többieknek, miközben valahogy senki se vette a fáradtságot, hogy a kérdéses címoldalt meg is nézze. Pedig ott volt az archívum bekötve.

Persze, az olvasók is hasonló mértékű legendát kaptak újságpapírba csomagolva.

Így a 2010. március 20-21-i lapszámban a következő visszaemlékezés olvasható:

„A mintakommunista Erdélyi maga jelentette be a pártközpontban, 1978. december 21-én azt az emlékezetes bakit, ami a címlapon a hadsereg Titóhoz intézett nyílt levelének alcímében jelent meg: Tito, a hadvezér helyett ugyanis az került az olvasók elé, hogy Tito a vadvezér.”

Még egy visszaemlékezést lehet találni a régi számokat átböngészve, így egy évvel később, 2011. április elsején egy másik szerző emelte is a tétet:

„Arra már csak a nagyon idős olvasók emlékeznek, amikor napilapunk vezércikkében Tito, a hadvezér helyett Tito, a vadvezér szövegrész látott napvilágot.”

Ha már klasszikusokról van szó, éljünk klasszikus átkötéssel: Nem a vezércikkben, nem is az alcímében és nem is a lap szerzője által követtetett el a baklövés, de azért a jerevánizmustól eltérően tényleg megtörtént.

Az Arcanum adatbázison megtalálhatók elektronikusan a lap régi számai, ráadásul kereshető formában. Úgyhogy rögtön ki is kerestem az 1978. december 21-i számot és izgatottan a háromhasábos vezéranyag címénél kötöttem ki, és jött a csalódás. A cím:

Van egy másik háromhasábos anyag is, talán az.

Ez se az, noha érdekfeszítő cím, biztosan mindenki ráugrott annó.

Ekkor, először azt gondoltam, talán az történhetett akkor régen, hogy a botrányos címoldalt visszavonták, bezúzták és az utókornak csak a sztori maradt meg. Nem így történt. A címoldal alján, a jobb alsó sarokban, két hasábon szerepel egy keretes írás:

Tekintve, hogy másnap december 22-e, a Jugoszláv Néphadsereg napja volt, a dicső katonaság három vezérürüje írt levelet Tito marsallnak, amit természetesen a lap is közölt. Na és ennek a levélnek a harmadik bekezdése vége felé jelenik meg a vadvezér kifejezés, olyannyira elrejtve, hogy szinte csak úgy fedezhette ezt fel valaki, ha nagyon kereste. Íme a kissé megváltozott halmazállapotú legenda teljes egészében, kijelölve a botrányos és sértő elírás, amitől állítólag hónapokon át rezgett mindenki, mint a november 29-én levágott disznóból készült kocsonya:

És így történt ez valójában. Az nem igaz, hogy nem történt meg, csak nem pont úgy, ahogy mesélik. Hanem így.

Annak ellenére, hogy rögtön az elején leszögezem és a későbbiekből is ki fog derülni: nem saját világképemről beszélek, előrebocsátom, hogy egyesek ennek ellenére is lekomcsiznak majd a most következő kijelentésemért, no de állok elébe. Ez pedig nem más, mint, hogy a régi Jugoszlávia szétesése a vajdasági magyarok igazi Trianonja. Úgyhogy vágjunk is bele egy főcímfotóval:

Nem kell ennek a megállapításához kismagnóval a vidéket járni (úgyse lakik azokban a falvakban már szinte senki, a kutya meg nem nyilatkozik, csak ugat) meg mélyinterjúkat készíteni, elég csak mindannyiunk közös virtuális zárt intézetében, a Facebookon olvasgatni. Az olyan JSZSZK-ünnepek alkalmával, mint ma, május 25-én, vagy november 29-én, esetleg május 4-én Tito halálának évfordulóján. (Hány családban őrizték/őrzik a másnapi újságot?)

A megjelenő hírek alatt, vagy az egyszerű fészbukkolók saját posztjainál rendszerint a következő történik: megjelenik egy-két igazmondó, aki közli, hogy az öreg egy mocskos komcsi diktátor volt, aki magyarokat gyilkoltatott meg. Erre az egy-két személyre azután ráugrik minimum tízszer, hússzor annyi, akik elküldik az előbbieket melegebb égtájakra (nem feltétlenül az Adria partra), mert hiszen, „akkor jól éltünk, nyaraltunk, autót vettünk, ezer márkát vittünk haza, most meg mi van…”.

Aki nem hiszi, tegyen egy próbát. Bármikor az év folyamán tegye ki az olyan közkedvelt fotók valamelyikét, mint pl. ezek:

és meglátja, elindul a fentebb leírt folyamat. 

Vannak olyan rendíthetetlen harcosai a huszadik századi vajdasági magyar történelem feltárásának, akik folyamatosan igyekeznek az embereket ráébreszteni, hogy a titói Jugoszlávia nem aranykor volt, hanem komcsi diktatúra. Amelyben nem volt szólásszabadság, Goli otokra küldték követ törni a másként gondolkodókat, a gazdaság valójában veszteséges volt és csak a tetemes nyugati hitelekből meg a Németországba küldött vendégmunkás-tömegeknek és az ő hazahozott márkáiknak köszönhetően működhetett, amíg a buborék szét nem pukkadt, a magyarellenes atrocitásokról nem is szólva. De ez hiábavaló erőlködés. Aki a gazdasághoz, a közgazdaságtudományhoz kicsit is közelebb áll, az számszerűsítve is tisztában van vele, hogy a gazdasági csoda mesterkélt volt és Tito kultusza jelentős részben annak köszönheti létét, hogy a gazdasági összeomlás néhány évvel a halála után következett be, így aztán a nép helyette az őt követő politikusokat hibáztatta. Minderről azonban nem lehet meggyőzni a népet. És nép alatt a vajdasági magyarok többségét értem. Konkrétan, azokat akik az ötvenes évek elejétől a hetvenes évek végéig terjedő időszakban születtek. Goli otok, egypártrendszer, politikai leszámolások? Magyarellenes atrocitások? Ja, hát megtörténtek, háború volt, olyankor történnek durva dolgok, na de azt követően a magyarok is jól éltek, meg akkor nem is kellett ezekkel a dolgokkal foglalkozni – hangzik a válasz. És aztán a többi: a lakáshitelek, amiket megevett az infláció tehát alig kellett visszafizetni, a 101-es vagy a Yugo 45-ös, újonnan Kragujevacról, nejlonnal az üléseken, azzal a karakterisztikus műanyag szaggal, minden évben nyaralás a „mi tengerünknél”, az ezer márkás fizetés (amiről azóta szintén kiderült, hogy nem annyi volt, de erről képtelenség meggyőzni az embert, hiszen ő keresett annyit) és persze a Bijelo Dugme és a többiek.

Ja, ha már Bijelo Dugme, egy kis zenei intermezzo:

Katonabarátok a többi tagköztársaságban, ifjúsági munkaakciók, Ledo fagyi, Fla-vor-aid üdítő (a Step drink lószar ahhoz képest), a Fructal rostos üdítők, a Cedevita, a Bronhi cukorka, a Tomos motorok (a jó öreg APN-ek), szarajevói Golf, Unis bicikli… amit akkor gyártottak még ma is jó, ez a mostani meg hat hónap alatt szétesik… És így tovább.

Ha pedig jugónosztalgia, akkor jöjjön egy kis színház: Van valami bejelentenivalója?

Visszatérve pedig a szöveg eleji felvetésre: akármennyire is nemzetellenes, rebellis felvetésnek tűnik, igenis a vajdasági magyarok jelentős része számára a régi Jugoszlávia szétesése egyfajta Trianon volt. A 255.804 km²-es alapterületű 23 millió lakosú ország szétesésével, a háborúkkal, a gazdasági leépüléssel vajdasági magyar generációk életében keletkezett egy lelki törés. A kiszámítható, tervezhető, stabil, békés, biztos jövő veszett el.

Az emberek éltek egy államban, egy rendszerben, ott jól elboldogultak, elképzeléseik, terveik voltak, amelyeket úgy rántottak ki alóluk, mint a szőnyeget. Ők hanyatt estek, beverték a fejüket és sokáig nyilván remélték, hogy az, amit látnak, csak az agyrázkódás következménye. És hát, leszámítva azokat, akiket családjukon, rokonságukon keresztül érintettek a második világháború végi atrocitások, a túlnyomó többség haláláig azt fogja mondani, hogy az ő himnusza a Hej Sloveni, a szerb, horvát, bosnyák csapatoknak (is) szurkol a versenyeken, előszeretettel emlékezik a Kockicára, a Jugovízióra, a Kviskotekára és hallgatja otthon vagy az autóban a Dugme, a Bajaga, a Parni Valjak és a többi régi zenekar dalait. Az emberek lélekben élik meg a régi Jugoszláviát, valami olyan időszakként, amikor biztonságban éltek és perspektívájuk volt és kizárják a tudatukból az olyan száraz érvelést, amellyel például a gazdaságtudomány igyekszik elmagyarázni nekik, hogy igazából akkor rossz volt nekik. Minderre, még ha irracionális is, mindig az lesz a válasz, hogy ez nem igaz, mert akkor jobb volt. Az érzelmek legyűrik a realitást.

Ha már ennyi kép és videó szerepelt eddig, álljon itt a végére egy olyan, a Facebookon gyakran megosztott kép is, amely szövegének igazat adok:

A menekültválság megoldása, hogy el kell foglalni Szíriát. Erre a célra már be is szereztünk savköpő menyéteket, amelyek hatásosak a sivatagi harcban, mondta el egy tévészereplés keretében Kovács Gergely a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke.

A magyar viccpárt évek óta jelen van a magyarországi közéletben, szellemes, a valós politika elé görbe tükröt tartó akcióikkal sok ember szimpátiáját nyerték el. Igazából a szimpatizánsok követelése miatt döntöttek úgy, hogy plakátkampányt indítanak az október 2-i magyarországi népszavazás előtt, amelynek keretében arra buzdítják az embereket, hogy a feltett kérdés és a véleménynyilvánítás értelmetlensége és a nagyszámú dezinformáció ellensúlyozásaként adjanak le érvénytelen voksokat. A viccpártot elsőként maga a hatalom vette komolyan, ugyanis az önkormányzati vezetők a közmunkásoknak rendelték el, hogy tépjék le a kutyák plakátjait, amelyek a kormány Tudta? elnevezésű kampánya keretében olyan szövegeket tartalmaztak, mint „Egy átlagos magyar több UFÓ-t lát élete során, mint menekültet”, „A Fővárosi Vízművek bármikor LSD-t csempészhetne az ivóvízbe” (emiatt a vízművek jelezte, feljelenti őket), vagy „Egy, a Szíriuszról kilőtt 32 megawattos lézersugár bármikor tönkreteheti a termést”.

A kutya párt megelégelte a kormány propagandáját, amely nem kevés valótlansággal, de elsősorban félelemkeltéssel és az idegenellenesség felkorbácsolásával igyekezett mozgósítani a lakosságot. Ellenkampányuk olyannyira sikeres volt, hogy a tervezettől jóval több plakátot tudtak rendelni és kiragasztgatni, amikor pedig a kormányoldalon nemzeti sporttá lett plakátjaik tépkedése, akkor elkezdték kirakni a „Hiába téped le alatta is ez van” feliratú plakátjaikat.

A világban egyébként számos példája van viccpártok megjelenésének, sőt arra is volt példa, hogy kifejezetten jó eredményt értek el. Így például Jón Gnarr, Reykjavik 2010 és 2014 között regnáló polgármestere olyan szlogennel nyerte meg a helyhatósági választásokat, mint például „egyvalamit tudok megígérni: azt, hogy semelyik ígéretemet nem tartom be!”. Pártja, a Legjobb Párt kampányvideóin a jelöltek Tina Turner Simply the best című számát énekelték, és olyan ígéreteket tettek, mint: jegesmedvét a reykjaviki állatkertbe, izlandi Disneylandet, a drogok kitiltását a parlamentből, ingyen törölközőket az uszodákba, és pálmafákat a fjordokra. Ezzel pedig nyertek.

Nagy Britanniában a Tomboló Lökött Szörnyek Hivatalos Pártja a legtöbb elveszített választás rekordjával büszkélkedik, ami nem kevesebb, mint 40, azután ott van A Párt, amely a Munka, Jogállam, Állatvédelem, Elitképzés és Bázisdemokratikus Kezdeményezés szavak rövidítéséből nyerte nevét, és a berlini fal visszaállításával kampányolt.

Az egyik legfrissebb ilyen eredményt Norvégiában Fenriz a black metal stílus követője érte el, aki nem is akart képviselő lenni, de mégis az lett. Tartalékként írták fel a jelöltek listájára, ő pedig Kérem, ne szavazzon rám! szlogennel kampányolt és bejutott a képviseletbe, aminek nem nagyon örül.

Odesszában a Darth Vader Blokkja nevű párt egy Lenin-szobrot alakított Darth Vaderré, 48 városi jelöltjük közül pedig 44-en voltak bejegyezve Darth Vader néven, de velük indult Yoda mester, Csubakka, Amidala hercegnő és Palpatine szenátor is. A nagyúr sofőrje Csubakka volt, aki nem igazolta személyazonosságát, azzal az indokkal, hogy ő egy háziállat, ezért hát nincs bejelentett lakcíme és katakombákban él.

De a határokon belül is beszámolhatunk egy sikeres viccpárti kezdeményezésről. Ljubiša Preletačević Beli a Sarmu prob’o nisi nevű fiktív párt még fiktívebb vezetőjeként kezdett poénból aláírásgyűjtésbe Mladenovacon. Azután, nem csak, hogy sikerült összegyűjteni a listaállításhoz szükséges számú aláírást, de második helyen végeztek az önkormányzati választásokon. Beli nemrégiben közölte, hogy Amerikába utazik, ahol a külföldi bérenceknek szervezett képzésen vesz részt.

A viccpártok sikere igazából egy dologra mutat rá, hogy a magukat komoly, felelősségteljes pártoknak bemutató erők, amelyek látszólag egymástól eltérő ideológiai töltettel rendelkeznek, csak váltják egymást kormányon, a tagság jelentős része folyamatosan cseréli pártját a közhangulat függvényében, maguk a pártok pedig olyannyira eljátszották hitelüket, hogy az emberek egyszerűen nem hisznek nekik.

Beli például közölte, hogy síkra szállnak majd azon utcák aszfaltozásáért, ahol ismerőseik laknak, a haladókkal kötendő koalíció ára pedig 750 millió euró, de inkább 800, mert sok pénzre van szükségük. A kétfarkúak örök életet és ingyen sört ígérnek, pulikat exportálnának Jamaicába, csökkentik a gravitációt és hegyet építenek Szegeden.

Tulajdonképpen, ha az ember átgondolja a viccpártok kijelentéseit, ígéreteit, azok szinte mindegyike párhuzamba állítható valamely hivatalos nem viccpárt vezetőjének valamilyen ígéretével, programjával, tehát igazából rámutatnak arra, hogy a politikai rendszer mennyire mélyre is zuhant.

Mert például,

mitől volt komolyabban vehető Mlađan Dinkić az ezer euró értékű ingyenes részvényeivel, Mrkonjić a beruházásokkal, amelyek közül szinte egy se készült el időben, vagy épp Aleksandar Vučić aki szerint 1-1,5 éven belül európai színvonalon fogunk élni,

vagy mondjuk, amikor a nagyjából kétezer dináros nyugdíjcsökkentés után pár száz dinárral emelte a juttatásokat és ezt növekedésként jelentette be?

Összességében talán az mondható el, hogy az aktuális politikai színtér komoly képviselőinek az ígéretei sem teljesülnek, de a viccpártok ígéretei legalább nem a mi zsebünkből vesznek ki pénzt.

Az MKKP kampányának eredményeként a vasárnapi referendumon az érvénytelen szavazatok száma hat százalék körül volt, ami azt jelenti, hogy ha ez most parlamenti választás lett volna, akkor ott ülhetnének az Országgyűlésben. Nyilván nem lehet ezt automatikusan leképezni, de tény, hogy ennyi érvénytelen szavazat korábban soha nem volt. Úgyhogy, Beli, a kétfarkú kutyák és mások sikerei nyomán a „komoly, felelősségteljes és a közösségért dolgozó” politikusok vagy levonják a következtetést és abbahagyják a hülyéskedést az emberek életével, vagy pedig jöjjenek a viccpártok. Hátha ők komolyabbnak bizonyulnak.

A jegyzet a Családi Kör 0216. október 6-i nyomtatott kiadásában jelent meg.

Fizessen elő a Családi Körre!