A második Jugoszlávia egyetlen igazi vívmánya a ma már ex-yu jelzővel illetett pop-rockzene volt, állapította meg egy dokumentumfilmben dr. Nele Karajlić alias Nenad Janković a szarajevói Zabranjeno pušenje zenekar egykori frontembere. Azt, hogy igaza van, mi sem bizonyítja jobban, mint maga a jelenkor valósága. A testvériség-egység ma már csak egy rossz vicc, az önigazgatással meg a többi frázissal együtt, viszont a közös ország zenéje köszöni jól van. A Parni Valjak, a Plavi orkestar, Zdravko Čolić, Dino Merlin vagy a Riblja Čorba ma is remekül eladhatóak, újabb és újabb generációk fedezik fel és éneklik, játsszák a dalaikat és a fenti felsorolásból a legutóbbit leszámítva ezek a zenekarok vagy énekesek egy covid-mentes időszakban teltházas koncertekkel turnézzák végig az egész volt ország területét. Nagyon sok dokumentumfilm készült az ex-yu korszak emblematikus előadóiról, műfajairól, ezek legtöbbje megtalálható a YouTube-on is. Nagyjából mindegyik ilyen filmnek hasonló íve van.
Bemutat egy-egy karriert, amely felfelé ível, tömegeket vonz, halad egy várt szép jövő felé, aztán elérkezik a nyolcvanas évek vége és ott szakad a film. Jönnek a háborúk, mindenki fut amerre lát, az egész addig ismert világunk atomjaira hullik.
Amellett, hogy a jugoszláviai/vajdasági magyarok is követték, szerették és kedvelik ma is ezeket a zenéket, előadókat (ahogy mondani szokás, nem nagyon volt a nyolcvanas években háztartás, ahol ne lett volna Tito-könyv és Bijelo dugme lemez) megvolt a saját kis zenei forradalmunk is a nagy országon belül, amely szintén a fentebb leírt fejlődési vonalat követte. Ez pedig a nyolcvanas évek második felében kitört muskátlizene-láz volt. A mi kis mulatós rockforradalmunk. Ennek állít emléket, ezt dolgozza fel Szász Csongor a Muskátli: Vajdaság virágai című dokumentumfilmjében.
A film egy négyéves munka eredménye, ami látszik is. Nagyon sok embert szólaltat meg és vonultat fel a film, megjelennek a muskátlizene hajnalának emblematikus szereplői, a 3+2, a Szivárvány és a Sógor együttes egykori tagjai, producerek, zenei szakemberek, rengeteg archív felvételt nézhetünk újra abból a korszakból, elsősorban az Újvidéki tévé legendás Zenebona című műsorából.
A felsorolt szereplők visszaemlékezései mellett a film felmelegíti az akkoriban kitört kultúrvitát is, hogy vajon giccs-e vagy sem az, amit ezek a zenekarok gyártottak. Megtudhatjuk, hogyan viszonyult ehhez az új, a megszokottól nagyon eltérő műfajhoz az Újvidéki Rádió szerkesztője, aki színvonal alattinak tartotta és hogyan tekintettek rá kevésbé finnyás műhelyekben, amelyek egyike klipeket gyártott és – mint elhangzik – 40 videó készülékkel éjjel-nappal másolták a VHS-felvételeket, akkora volt az igény irántuk.
Számomra külön erénye a filmnek a jelenség, a műfaj szociológiai megközelítésből történő elemzése, amely az én ízlésem szerint lehetett volna bővebb, jobban megvilágíthatta, kielemezhette volna, milyen társadalmi környezetbe, milyen közhangulatba, hova érkezett ez a zenei műfaj, mit hozott és mit nem hozott a vajdasági magyarságnak (mit adtak nekünk a rómaiak).
A legtalálóbban Szerbhorváth György írta le a teljes jelenséget, aki a muskátli őrületet a vajdasági magyarság haláltáncaként jellemezte. Mert emlékezzünk csak vissza: a muskátliláz 1986-ban tört ki a 3+2 debütáló lemezének megjelenésével, amivel párhuzamosan a szerb politika egének egyre fényesebb csillagává vált egy Slobodan Milošević nevű politikus, és miután ő 1987 áprilisában Kosovo Poljén azt üzente a helyi szerbeknek, hogy Senki se verhet titeket, egyenes út vezetett mindannyiunk számára a pokolba.
És miután 220-szal, fék nélkül rohantunk a többségi nemzetekkel együtt a végzetünkbe, a vajdasági magyarság egy féktelen mulatozásba, haláltáncba kezdett és ropta egészen addig míg eldördültek az első fegyverek és megérkeztek az első mozgósítási behívók, amelyek után Petőfit parafrazeálva véget vetettek a zenének és hazamentek a legények. Vagy Bécsbe, Ausztráliába, Magyarországra…
Amit még kicsit hiányoltam az alkotásból, az egy kicsit több „szájbarágás”. Akik kevésbé „bennfentesek” tehát nem élték meg ezt a korszakot, nem ismerik ezeket a zenekarokat és első két-három lemezüket, vagy mondjuk a Szivárvány Plavi orkestar feldolgozásának eredetijét, (vagy, hogy a bevágott felvételen Justin Tamás a sztájlingjával Saša Lošićot utánozza) tehát egy echte magyarországi filmnéző, esetleg kevésbé tudja megérteni az összefüggéseket, bár ez nyilván örök dilemma amikor valami vajdmagyart alkotunk, hogy mennyire kell azt az anyaországi közönség ízléséhez alakítani. Én abban bízom, hogy miután a film lehetőleg jó sok vajdasági településre eljut, utána YouTube-on is elérhető lesz és akkor egy-egy családban generációk ülnek le a kanapén egymás mellé a tévé elé és az idősebbek, amellett, hogy nosztalgikusan anekdotáznak és felidézik a királyhalmi Szamárversenyen a 3 +2 fellépését vagy valamely bálat, ahol a Szivárvány vagy a II. Félidő játszott, a fiatalabbaknak elmesélik a sok apró részletet a filmből, amelyeket „hanyas vagy” érzésként csakis azok érthetnek, akik átélték, ezt meg nyilván semmiféle narráció nem adja vissza.
Egyszóval, Szász Csongor és csapata hatalmas munkát végzett, ezért hatalmas elismerést és gratulációt érdemelnek és azt, hogy minél több emberhez eljusson a film. Ami meg külön értéke a produkciónak, hogy
ma, a huszonegyedik század második évtizedének a végén, amikor a vajdasági magyarságot is sújtja a világon végigsöprő erkölcsi-lelki kiüresedés, amikor közösségek és családok esnek szét, mert mindenki megy amerre lát és amerre boldogulást remél, dokumentálták a vajdasági magyarságnak ezt a momentumát, aranykorának végét ami után háborúk, elszegényedés, hiperinfláció, áramszünetek és ehhez hasonlók köszöntöttek ránk és okoztak máig kiheverhetetlen sebeket a közösségnek.
Nagyon remélem, hogy ez a film csak az első darabja egy olyan sorozatnak, amely különböző művészi formákban – legyen az film, színház, regény vagy más – feldolgozza és megörökíti hogyan is éltünk mi itt a nyolcvanas és a kilencvenes években. Én biztosan hozzáteszem ehhez a magamét.
