Több tízezren vonultak utcára Budapesten az internet bejelentett megadóztatása ellen tiltakozva. Zömében fiatalok, akik létezésének egyik alapvető elemét veszélyeztette a tervezett adóteher. Ahogyan Konrád György író definiálta az utcán megjelent „az a generáció, amelyik már nem tud egy ebédet bárhol úgy elfogyasztani, hogy ne kérdezze meg a másikat „Te most éppen hol vagy és mit eszel?” Azaz, minden semmiséget megbeszél egymással. Ez a generáció nem tud lemondani arról, hogy korlátlanul cseveghessen.” Az egész történet egyik legfontosabb tanulsága azonban az, hogy megmutatta magát az a másik oldal. Azok a túlnyomó többségében fiatalok, akiknek nagyobb része eddig apolitikusnak számított. Ők abba a mintegy 40-45 százalékba tartoznak, akik nem a jobb vagy a baloldal vérmes támogatói, hanem egész egyszerűen elkerülték a szavazóhelyeket és a politikát is. Ezeknek az embereknek az ingerküszöbét sikerült elérni a tervezett javaslattal, és ha hiszünk azoknak az elméleteknek, amelyek szerint az egész netadós történet a kormány tudatos lépése volt, akkor konstatálhatjuk, hogy sikerrel járt, mert sikerült mobilizálni a politikától eddig távolmaradt tömegeket.

Persze, nem a magyarországi történésekről szeretnék értekezni, csak ezek az utcai történések elindították bennem a párhuzamok gondolatmenetét. Egészen konkrétan, hogy Szerbiában, ahol olyannyira jelentős a politikától való távolmaradás, hogy a szavazók-nem szavazók aránya szinte fele-fele, vajon létezik-e eszköz, amellyel a fényre lehetne csalogatni azokat, akik a jelenleg leginkább prostitúcióhoz és ócskapiaci kufárkodáshoz hasonlító viszonyok miatt messzire elkerülik a politikának még a holdudvarát is. Illetve, legalább ennyire érdekes dolog, hogy vajon itt kik, milyen társadalmi réteg, milyen iskolai végzettségű, milyen gondolkodású emberek vonulnának az utcára.

Szeretném azonnal leszögezni, egyáltalán nem kívánok én a kormány ellen ágálni, de ha abból a tényből indulunk ki, hogy az évtizedek alatt megtapasztalt diktatúra és egypártrendszer helyett a demokráciát tartjuk a követendő politikai rendszernek, akkor ennek természetes velejárója a vélemény szabadsága, a kritikus gondolkodás, a szabad gyülekezés és természetesen a többpártiság. Még ha a köztudatban ez nem is így mutatkozik meg, az is tény, hogy egy hatalomnak szüksége van ellenzékre, amellyel kapcsolatban igaz, hogy célja a hatalom leváltása, viszont az általa megfogalmazott bírálatokat a hatalmi többség saját munkájának kontrolljára használhatja fel.

Reálisan nézve, Szerbiában ma nem létezik erős és bármiféle alternatívát nyújtó politikai ellenzék. Az, amit a tartományi parlamentben nézhettünk végig a múlt kedden, egy pirruszi győzelem volt, amely talán többet ártott a Demokrata Pártnak, mint amennyit használt, hiszen az ezt az opciót támogató, polgári beállítottságú szavazóknak nem nagyon lehet megmagyarázni, hogy egy radikális képviselőt fogadtak soraikba. Igazából a demokraták semmi mást nem tettek, csak ők is folytatták a szerbiai politikai színtéren honos gyakorlatot. Eszközben és pénzben nem válogatva vásárolnak a pártok képviselőket, ez pedig szintén hozzájárult ahhoz, hogy tulajdonképpen elmosódott itt a határ jobboldal meg baloldal, háborús és békepárti erők között. A kampány során minden párt többé-kevésbé ugyanazt ígéri, a képviselők pedig úgy ugrálnak az egyes pártok között, mint a focisták egy átigazolási időszakban. Sőt, a hírek szerint majdnem olyan jól is profitálnak belőle.

Az elmúlt választásokkal bezárult egy kör. Először a szocialista-radikális koalícióban csalódott az ország népe a kilencvenes évek miatt, utána pedig a helyükre lépő Európa-barát, reformista, polgári erőkben is, amelyek szintén elsősorban saját hasznukat nézve kormányoztak. Azzal pedig, hogy idén márciusban a többség ismételten a korábban ellenzékbe küldött erőknek szavazott bizalmat, a másik opciótól pedig olyannyira elfordult, hogy az a puszta megmaradásáért küzd, azt jelzi, hogy a politikai színtéren megújulásra van szükség.

A szavazópolgárok felének nincs gyomra ezekhez a piaci üzletelésekhez, ők azok, akik úgy döntöttek, nem asszisztálnak ennek a fenntartásához. Tehát, elméletben itt is van egy olyan kritikus tömeg, akikből kialakulhat egy fiatalabb nemzedéket tömörítő, újszerűen gondolkodó mozgalom, amely talán vérfrissítést jelenthet. És itt érkezünk el a kérdéshez, hogy a gyakorlatban megvan-e ez a tömeg. Ha szerbiai utcákról és tüntetésekről van szó, akkor elsősorban a szélsőséges csoportok, a focihuligánok jutnak eszünkbe, övéké ma az utca. Éppen ezért kérdés, van-e olyan ügy, amely mobilizálni képes Szerbiában az egyetemet végzett, európai gondolkodású fiatalokat. Akik egészséges vérfrissítést jelenthetnének a megfáradt politikai életben és határozott vízió köré tömörülve képesek lehetnének egy egészséges kritikus tömeget kialakítva felrázni a szerbiai közéletet és visszavinni a politikát a demokratikus keretek közé.

(Megjelent a Családi Kör hetilap 2014. november 13-i számában)