Az enyéim 1992. május 18-án mentek el. Tizenöt hónappal ezelőtt. Álltam az utcán és a távolodó autóbuszt néztem. Az eső egész nap zuhogott. Az az unalmas fajta. Korán értünk az állomásra, reggel kilenc körül, amint gyérebbé vált a reggeli ágyúzás. Találkoztunk a barátainkkal, Nelával és Pajával. Nela is távozik a gyerekekkel. Ők Splitbe mentek. Sara ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben. Hogy ez most nem egy olyan utazás, mint a többi. Feszült és komoly volt. Nem félt, de tudta, hogy valami nincs rendben. Egész idő alatt körülöttem téblábolt. Nina mit sem sejtett az egészből. Játszott, ugrándozott körbe-körbe, örült a váratlan lehetőségnek, hogy kinn játszadozhat az esőben, majd elfáradt és el is aludt a buszban. Egy hónap múlva kétéves lesz.

A konvojok a legnagyobb titokban hagyták el a várost. Erről a mostaniról én is csak véletlenül értesültem előző nap a kórházban és azonnal elmentem a gyermekkövetségre, hogy bejelentsem a feleségemet és a gyerekeket. Előzetes bejelentkezés nélkül senki se ülhetett a buszra. Pale, a szerb erők katonai támaszpontja volt az ellenőrző pont. Nekik kellett elküldeni az utasok névsorát minden konvoj indulása előtt. Aki nem kapott jóváhagyást, az nem hagyhatta el az ostromgyűrűt. A nőket és a gyermekeket többnyire kiengedték. Az enyéim Belgrádba mentek, onnan pedig a Vajdaságba, a feleségem rokonaihoz.

Egy nő ismételten névsorolvasást tartott és végtelen monológokkal fárasztotta a jelenlévőket. Azt magyarázta, hogy miért nem indultak el délután öt órakor még mindig a buszok. Mindannyian fáradtak és idegesek voltunk. Szinte el is vesztettük a reményt, egyesek inkább elindultak hazafelé.

Ekkor, valami csoda folytán beindultak végre a dolgok. Láttam Pajót, amint elbúcsúzik Nelától és a gyerekektől. Szorosan ölelték egymást a feleségével, mellettük két kicsi fiuk zokogott. Megcsókoltam Dudát és Sarát. Nina időközben elaludt Duda karjaiban. Ő is kapott egy puszit a homlokára, majd felszálltak a járműre.

Itt omlott össze a teljes világom. A szívemet jeges rémület járta át. Soha többé nem látom őket. De ami még rosszabb, ők hárman se látnak engem. Saját halálom teljesen jelentéktelennek tűnt. De mi lesz velük?

Ne gondolkodj. Legalább ők túlélik. Ne gondolkodj, és ne látsszon rajtad semmi. Egyáltalán semmit nem tudsz tenni, ezért ne is rágódj rajta.

Elhelyezkedtek. A busz dugig volt: az eső, az aggodalmas, kipirult arcok az ablakok mögött, a könnyek, a kétségbeesés, itt-ott egy-egy bátorító mosoly. Mi járt akkor a fejemben? Semmi. Velem vagy nélkülem, de éljenek. Az anyjuknak kell megadnia nekik mindazt, amit én nem tudok. Talán nem fognak elfelejteni. Küzdeni fognak az én kicsikéim, kénytelenek lesznek nélkülem, egyedül boldogulni. Ki tudja, mi minden vár rájuk. Mostantól az anyjuk lesz számukra a minden.

El fognak engem felejteni! Túlságosan kicsik még. Nem számít. Csak éljék túl.

Duda szilárd, mint a szikla. Igyekszik elrejteni félelmét és bánatát, de… Egymás szemébe nézünk és minden világossá válik. Ő is tudja, hogy többé nem látjuk egymást. Itt maradok meghalni. Számomra nincs kiút.

Néztem őket, miközben az autóbusz ablakán lassan csorogtak lefelé az esőcseppek. Duda ott ült, ölében tartva Ninát. Sara rezzenéstelen arccal nézett rám. Komoly arckifejezéssel. Ebben a pillanatban úgy tűnt, mindent megértett. Az a szempár! Ötéves gyerek! Lehetetlen. Egyszerűen beletörődik a sorsunkba. Abba, hogy neki mennie kell, nekem pedig maradnom. Tisztában volt mindennel és elfogadta, hogy ez van. Így kell lennie. A szeméből végtelen szeretet áradt. És düh. És bánat. És minden… Istenem! Duda egy pillanatra elveszettnek tűnt. Mintha nem akarna menni. Inkább maradna. Kis ideig még meggondolhatja magát. Még egy egészen kis ideig. Lehet, hogy tényleg utoljára látjuk egymást?

Nehezen hoztuk meg a döntést arról, hogy szétválik a családunk. De amikor egy orvlövész néhány nappal korábban mindössze néhány centivel tévesztette el Ninát, leültünk és átgondoltuk. Soha nem bocsátottuk volna meg magunknak, ha itt maradnak és a gyerekeinkkel a gránátok végeznek. Ezért nem volt választás. Önmagunkért, a gyermekeinkért… És értem is.

Az arcomon könnycseppek gördültek lefelé, miközben a szám görcsös mosolyra húzódott. Sara miatt. Aki le se vette rólam a szemét. Soha nem felejtem el azt a grimaszt. Abban reménykedtem, hogy a könnyeket nem látják az esőtől. Az ajkaim már fájtak az erőfeszítéstől, hogy úgy tűnjön, mintha mosolyognék. Egy pillanatra pánikot láttam a szemükben. Az autóbuszok lassan indultak el. Sara integetett és sírt. Nem tudta visszatartani. Duda remegett a kétségbeeséstől. Sara felállt, Duda visszafordult, Sara megtörölte a szemét, Duda kinyitotta a száját, Sara integetett és Duda is integetett…

Ennyi volt… Nincs tovább… Elmentek, nincsenek többé. Nincsenek többé. Nincsenek többé. Egyedül maradtam, én vagyok a legmagányosabb ember a világon. A testem átmenetileg még él, de én már nem vagyok odabenn. Velük együtt én is távoztam. Ott a helyem mellettük. Nem érzek már semmit. Sem félelmet, sem kétségbeesést. Csak egy üres kagylóhéj vagyok. Ezért érzéseim sincsenek már.

Paja szól hozzám, hogy induljunk. Lassan haladunk a kórház felé. Az eső továbbra is zuhog, két üres kagylóhéj halad az utcán lefelé…