Több tízezren vonultak utcára Budapesten az internet bejelentett megadóztatása ellen tiltakozva. Zömében fiatalok, akik létezésének egyik alapvető elemét veszélyeztette a tervezett adóteher. Ahogyan Konrád György író definiálta az utcán megjelent „az a generáció, amelyik már nem tud egy ebédet bárhol úgy elfogyasztani, hogy ne kérdezze meg a másikat „Te most éppen hol vagy és mit eszel?” Azaz, minden semmiséget megbeszél egymással. Ez a generáció nem tud lemondani arról, hogy korlátlanul cseveghessen.” Az egész történet egyik legfontosabb tanulsága azonban az, hogy megmutatta magát az a másik oldal. Azok a túlnyomó többségében fiatalok, akiknek nagyobb része eddig apolitikusnak számított. Ők abba a mintegy 40-45 százalékba tartoznak, akik nem a jobb vagy a baloldal vérmes támogatói, hanem egész egyszerűen elkerülték a szavazóhelyeket és a politikát is. Ezeknek az embereknek az ingerküszöbét sikerült elérni a tervezett javaslattal, és ha hiszünk azoknak az elméleteknek, amelyek szerint az egész netadós történet a kormány tudatos lépése volt, akkor konstatálhatjuk, hogy sikerrel járt, mert sikerült mobilizálni a politikától eddig távolmaradt tömegeket.

Persze, nem a magyarországi történésekről szeretnék értekezni, csak ezek az utcai történések elindították bennem a párhuzamok gondolatmenetét. Egészen konkrétan, hogy Szerbiában, ahol olyannyira jelentős a politikától való távolmaradás, hogy a szavazók-nem szavazók aránya szinte fele-fele, vajon létezik-e eszköz, amellyel a fényre lehetne csalogatni azokat, akik a jelenleg leginkább prostitúcióhoz és ócskapiaci kufárkodáshoz hasonlító viszonyok miatt messzire elkerülik a politikának még a holdudvarát is. Illetve, legalább ennyire érdekes dolog, hogy vajon itt kik, milyen társadalmi réteg, milyen iskolai végzettségű, milyen gondolkodású emberek vonulnának az utcára.

Szeretném azonnal leszögezni, egyáltalán nem kívánok én a kormány ellen ágálni, de ha abból a tényből indulunk ki, hogy az évtizedek alatt megtapasztalt diktatúra és egypártrendszer helyett a demokráciát tartjuk a követendő politikai rendszernek, akkor ennek természetes velejárója a vélemény szabadsága, a kritikus gondolkodás, a szabad gyülekezés és természetesen a többpártiság. Még ha a köztudatban ez nem is így mutatkozik meg, az is tény, hogy egy hatalomnak szüksége van ellenzékre, amellyel kapcsolatban igaz, hogy célja a hatalom leváltása, viszont az általa megfogalmazott bírálatokat a hatalmi többség saját munkájának kontrolljára használhatja fel.

Reálisan nézve, Szerbiában ma nem létezik erős és bármiféle alternatívát nyújtó politikai ellenzék. Az, amit a tartományi parlamentben nézhettünk végig a múlt kedden, egy pirruszi győzelem volt, amely talán többet ártott a Demokrata Pártnak, mint amennyit használt, hiszen az ezt az opciót támogató, polgári beállítottságú szavazóknak nem nagyon lehet megmagyarázni, hogy egy radikális képviselőt fogadtak soraikba. Igazából a demokraták semmi mást nem tettek, csak ők is folytatták a szerbiai politikai színtéren honos gyakorlatot. Eszközben és pénzben nem válogatva vásárolnak a pártok képviselőket, ez pedig szintén hozzájárult ahhoz, hogy tulajdonképpen elmosódott itt a határ jobboldal meg baloldal, háborús és békepárti erők között. A kampány során minden párt többé-kevésbé ugyanazt ígéri, a képviselők pedig úgy ugrálnak az egyes pártok között, mint a focisták egy átigazolási időszakban. Sőt, a hírek szerint majdnem olyan jól is profitálnak belőle.

Az elmúlt választásokkal bezárult egy kör. Először a szocialista-radikális koalícióban csalódott az ország népe a kilencvenes évek miatt, utána pedig a helyükre lépő Európa-barát, reformista, polgári erőkben is, amelyek szintén elsősorban saját hasznukat nézve kormányoztak. Azzal pedig, hogy idén márciusban a többség ismételten a korábban ellenzékbe küldött erőknek szavazott bizalmat, a másik opciótól pedig olyannyira elfordult, hogy az a puszta megmaradásáért küzd, azt jelzi, hogy a politikai színtéren megújulásra van szükség.

A szavazópolgárok felének nincs gyomra ezekhez a piaci üzletelésekhez, ők azok, akik úgy döntöttek, nem asszisztálnak ennek a fenntartásához. Tehát, elméletben itt is van egy olyan kritikus tömeg, akikből kialakulhat egy fiatalabb nemzedéket tömörítő, újszerűen gondolkodó mozgalom, amely talán vérfrissítést jelenthet. És itt érkezünk el a kérdéshez, hogy a gyakorlatban megvan-e ez a tömeg. Ha szerbiai utcákról és tüntetésekről van szó, akkor elsősorban a szélsőséges csoportok, a focihuligánok jutnak eszünkbe, övéké ma az utca. Éppen ezért kérdés, van-e olyan ügy, amely mobilizálni képes Szerbiában az egyetemet végzett, európai gondolkodású fiatalokat. Akik egészséges vérfrissítést jelenthetnének a megfáradt politikai életben és határozott vízió köré tömörülve képesek lehetnének egy egészséges kritikus tömeget kialakítva felrázni a szerbiai közéletet és visszavinni a politikát a demokratikus keretek közé.

(Megjelent a Családi Kör hetilap 2014. november 13-i számában)

Miközben geopolitikai téren egyre inkább kiéleződik a rossz időket idéző hidegháborús helyzet, addig Szerbia szinte napi szinten kerül döntéshelyzetbe, hogy keleti vagy nyugati irányba induljon el. Amikor pedig olyan a helyzet, hogy mindenkinek állnia kell valamelyik oldalra, akkor nem is lehet olyan lépést tenni, amelynek ne lennének negatív következményei. Így például amikor Szerbia közölte, hogy nem hajlandó szankciókat bevezetni Oroszországgal szemben az ukrajnai helyzetben vállalat szerepe miatt, ez Európa nemtetszését váltotta ki. Az viszont, hogy a szerb kormányfő nem volt hajlandó aláírni azt a papírt, amit Putyin hozott Moszkvából és amelynek értelmében az országnak márciusig rendeznie kellene 200 millió dolláros gázadósságát, az oroszoknak nem tetszett és meg is érkezett a válaszlépés. A különböző történések, mozgások fényében pedig hetente változik annak megítélése, hogy vajon az ország Moszkva, vagy inkább Brüsszel (olvasd: Berlin) irányába tett nagyobb lépést.

CSERBENHAGYÁSOS GÁZOLÁS

Oroszország 28 százalékkal csökkenti Szerbia irányába a gázszállítmányokat, közölte a média. A hivatalos magyarázat szerint az oroszok egész Európa felé így tesznek, úgyhogy nem kell e mögött semmi különöset látni. Azonban, ha tudjuk, hogy alig múlt el néhány hét Putyin belgrádi látogatása óta, amikor szinte Messiásként, a szerbek legjobb barátjaként, a pravoszláv testvériség egyik vezéregyéniségeként, Koszovó megvédőjeként üdvözölték és a sort még folytathatnánk, amikor csakis az ő kedvéért még Belgrád második világháborús felszabadulásának évfordulóját is előrébb hozták, akkor már elgondolkodik az ember. Ráadásul azok után, hogy Putyin is annyi szépet meg jót mondott a két ország barátságáról, a szoros kötelékről és köszönetet is mondott azért, mert Szerbia nem csatlakozott az uniós országokhoz az orosz bojkott ügyében, az ember úgy gondolja, csak van itt valami gubanc.

Jól értesült források szerint az októberi látogatás alkalmával a szerb kormányfő elutasította annak a dokumentumnak az aláírását, amellyel kötelezte volna magát, hogy Szerbia márciusig 200 millió dollár értékben törleszti gáztartozását. Ez annál is inkább érdekes, mert az eredeti dinamika szerint – amibe nyilván be volt kalkulálva a „testvérek között” záradék is – 100 milliót kellett volna törleszteni. Ráadásul, a hírek szerint Vučićnak további követelései is voltak. Nyilván az országban jelen lévő egyéb, nem orosz érdekeltségű kőolajipari vállalatok érdekeit szem előtt tartva indítványozta, hogy a Szerbiai Kőolajipari Vállalat vagyis a NIS részére szűnjenek meg a kiváltságok, amelyek versenyelőnyt biztosítanak számára, de a kőolajipari nagyvállalat magánosításának a felülvizsgálatát és adózásának módosítását is szerette volna elérni a szerb kormányfő. Miután mindebből semmi nem lett, érkezett a testvéri üzenet, a gázszállítmány csökkentéséről.

Szerbia és Oroszország viszonya korántsem annyira idillikus, mint amennyire feltüntetni igyekeznek, véli Boško Jakšić külpolitikai kommentátor. A Szabad Európa Rádiónak nyilatkozva ő elmondta, Putyin látogatása alkalmával egyáltalán nem volt minden annyira idilli, mint azt láttatni akarták. Példaként megemlítette a Déli Áramlat gázvezeték csupán érintőleges említését, miközben Moszkva elvárta volna, hogy Szerbia teljes mellszélességgel kiáll ez a projektum mellett. Ha ehhez hozzávesszük Vučić NIS-szel kapcsolatos igényeit is, akkor a szakértő szerint egyértelmű, hogy a gázszámla benyújtása nem más, mint orosz nyomásgyakorlás.

Mindent egybevetve, a napnál is világosabb, hogy miközben a szerb oldalon sokan, élükön Nikolić államfővel, a pravoszláv testvériség, a „mi és az oroszok 300 millióan“ szlogen illúziójában élnek, addig Moszkvát csakis egy dolog érdekli: saját érdekei és elsősorban saját pénze. Tehát, ha már a kelet-nyugat dilemmát vizsgáljuk, mindkét oldalon kőkemény üzleti érdekek vannak.

A VILÁG KORMÁNYA BELGRÁDBAN

A hétvégén pedig egy misztikus, vagy inkább misztifikált esemény volt Belgrádban. Itt tartotta 38. ülését a Trilaterális Bizottság európai tagozata. Az említett szervezetet sokan a „világ árnyékkormányának” is nevezik, az összeesküvés-elméletek iránt rajongók pedig egyenesen a legfőbb gonosznak titulálják. A titokzatosságot növeli az is, hogy a bizottság mindig zárt ajtók mögött ülésezik és semmilyen felvétel nem készülhet ezekről a megbeszélésekről. Igazából az 1973-ban észak-amerikai, európai és japán magánszemélyek által életre hívott Trilaterális Bizottság célja a három földrajzi régió közötti kapcsolatok erősítése és a vezetői felelősség globális alapokon való megosztása. Az alapítók egyike az amerikai multimilliomos David Rockefeller volt.

Reálisan nézve a Trilaterális Bizottság olyan társaság, amely tagjai nemzetközi üzleti érdekeit védi. A belgrádi összejövetelen azonban a szerb államvezetők is jelen lehettek, legalábbis a bejelentések szerint. Az ülést Aleksandar Vučić kormányfő nyitotta meg, de jelen volt Maja Gojković köztársasági házelnök valamint Ivica Dačić külügyminiszter, Nebojša Stefanović belügyminiszter és Zorana Mihajlović közlekedési miniszter. Jovan Kovačić a bizottság szerbiai vezetője szerint annak idején Tito, de Milošević is szerette volna az országot a bizottság tagjának tudni.

Ha a nemzetközi tőke leigázó szándékától, az új rabszolgaság bevezetésétől és a bizottság jelképét 666-ként értelmező magyarázatoktól eltekintünk, a következő körvonalazódik: itt volt Putyin, aki a régióban a terjeszkedő Oroszország üzleti érdekeit védi, aztán itt voltak e bizottság európai vezetői, akik meg nyilván a nyugati biznisz szószólói. Mindkét oldalnak követelései voltak, meg nyilván kínáltak is cserébe valamit. Szerbia jelenleg a szabad piacon szabad préda, Az, hogy a kormányfő hogyan tudja eladni vagy épp megőrizni, már az ő taktikai érzékén múlik. Csak abban bízhatunk, hogy nem őrlődik az ország addig a két malomkő között, amíg azok szét nem morzsolják.

(Megjelent a Családi Kör hetilap 2014. november 6-i számában)

Meggyőző szavazattöbbséggel fogadta el vasárnap éjszaka a parlament az állami költségvetés kiigazítását, amely tartalmazza a sokat emlegetett megszorítást is, aminek értelmében a 25 ezer dinárt meghaladó bérek és nyugdíjak csökkenni fognak, mégpedig november 1-től. A hosszú vajúdás után tehát megszületett ez a csomag is, dacára például a szakszervezetek elégedetlenségének. A Nemzetközi Valutaalap azonnal pozitívan nyilatkozott róla, és közölték, hogy a pénzintézet misszióvezetője novemberben az országba látogat, hogy az eddigi eredményekről és a további együttműködésről tárgyaljon a szerb kormány képviselőivel.

Ez már csak azért is érdekes, mármint, hogy az IMF az elsők között reagált a megszorítások hírére, mert egyes híradások szerint pont azért kellett a bér- és nyugdíjcsökkentést lenyomni az emberek torkán, mert ez volt az előfeltétele egy IMF-megállapodásnak. Ilyen megvilágításban persze érthető a Költségvetési Tanács elnökének véleménye is, aki szerint ugyan jelentős megtakarítást jelent a szerb költségvetés számára a közszféra béreinek a 10 százalékos lineáris csökkentése, de a nyugdíjak csökkentése nem elegendő. Pavle Petrović elmondta, más intézkedésekre is szükség lenne, elsősorban a közszférában foglalkoztatottak számának csökkentésére. Ez a nyilatkozat igazából két dologra világít rá. Kiderül belőle, hogy a bérek és nyugdíjak megnyirbálása korántsem jelent gyógyírt a csőd előtt álló szerbiai gazdaságra, a probléma akkora mélységű, hogy csak egy tekintélyes IMF-hitel segíthet talpra állni. A valutaalap azonban többé nem követi el azt a hibát, hogy fedezetlen csekket fogad el Szerbiától. Legutóbb ugyanis a Mirko Cvetković vezette kormánnyal voltak negatív tapasztalataik, ugyanis a kabinet kissé kozmetikázta a költségvetést a kölcsön elnyerése céljából. Most pedig, a pénzintézet nyilván azt szeretné, ha a reformokra és a csőd elkerülésére folyósított pénzét valóban erre fordítaná az ország, nem csak felélné, ahogy korábban. Annak előfeltétele pedig, hogy egészséges alapokon működjön a szerb állam, az állami büdzsé terheinek a csökkentése. A nyugdíjak csökkentése, amelyek a legtöbb jogosult esetében így is igencsak csekélyek, arra kellene, hogy ösztönözze a vezetést, hogy végre elvégezzék a nyugdíjrendszer beható reformját, hogy az hosszabb távon önfenntartó legyen. Az ugyanis tovább már tarthatatlan, hogy az állami költségvetés egyharmadát kell a nyugdíjalapból hiányzó pénz pótlására fordítani. Az állami szféra bércsökkentése viszont ennek a munkának csak az egyik fele. Ahogyan azt a Költségvetési Tanács vezetője is kiemelte, a racionalizációt is el kell végezni, ami magyarul elbocsátásokat jelent. Ez az a forró gesztenye, amit mindenki kerülgetett eddig, hiszen a különféle állami hivatalokban jelentős azoknak a hivatalnokoknak a száma, akiknek a munkájára nincs szükség. Ahogy jöttek-mentek a hatalmi garnitúrák, mindenki munkát adott a saját embereinek, miközben a régiek ottmaradtak. Ahhoz, hogy a bérekre kiadott állami pénzek összege is csökkenjen, nyilvánvaló, hogy csökkenteni kell azok számát, akik erre jogosultak.

Az IMF kalkulációja egyértelmű: ahhoz, hogy visszakapja a majdan folyósítandó kölcsönt és ahhoz, hogy Szerbia elkerülje az államcsődöt, a költségvetést kell tehermentesíteni. Annak több mint a felét pedig jelen pillanatban a bérekre és a nyugdíjpótlásra folyósítják. Éppen ezért a juttatások csökkentése és az elbocsátások az állami szférában szerintük az a szükséges rossz, amit el kell az országnak viselnie, ha talpra akar állni.

Tudjuk, hogy hosszú előkészítése volt ennek az intézkedéscsomagnak és a jelek szerint a kormány, elsősorban pedig a miniszterelnök propagandája, miszerint ezt a békát le kell nyelni, hogy következhessen a javulás, megtette a magáét. Ugyanis meglepő módon az ország lakosságának 40 százaléka életszínvonala javulására számít. Ez egy friss felmérésből derül ki, amelyet a Sonda Ipsos a régióban végzett és ennek alapján Szerbia lakosai a leginkább optimisták. Montenegró lakosságának 26 százaléka számít javulásra, Macedóniában ez az arány 37 százalék, míg Horvátországban mindössze 11 százalék.

Persze, a statisztikának is két oldala van, és miközben a szerbiai megkérdezettek 40 százaléka számít javulásra, a másik oldalon 41 százalék nem számít javulásra, sőt, szerintük a helyzet csak rosszabb lesz.

Mindez pedig egybeesik a politikai népszerűségi mutatókkal is, amelyek szinte egyáltalán nem változtak a márciusi választások óta. Amennyiben Szerbiában most vasárnap választásokat tartanának, a szavazók 46,7 százaléka a jelenleg hatalmon levő Szerb Haladó Pártot támogatná, ez a Nova Srpska Politička Misao felméréséből derül ki. Hogy teljes legyen a kép, tegyük hozzá, hogy a Szerbiai Szocialista Párt a szavazatok 13,3 százalékát, a Demokrata Párt a voksok 6,5 százalékát szerezné meg, a Szociáldemokrata Párt pedig 5,9 százalékos támogatottságot kapna, a többi párt viszont nem lépné át a parlamenti küszöböt.

Az sem különösebben meglepő, hogy Aleksandar Vučić kormányfőben, az SZHP elnökében bíznak meg a legtöbben.

Ezekből az adatokból, igazából két dolog olvasható ki. Ami az optimizmust illeti, a megszorító intézkedések csak a jövőben lépnek életbe, úgyhogy a lakosság még nem tudja, mennyire fogja ezek hatását megérezni. Ilyen szempontból pedig az optimisták és a pesszimisták fele-fele arányú megoszlása megegyezik a haladók népszerűségével. Tehát, az ő támogatóik hisznek benne, hogy a reformok javulást hoznak, míg azok, akik nem támogatják őket, hanem az ellenzéket, vagy éppenséggel senkit, azok pesszimistán állnak az egészhez. És hát ugyanez az olvasata a pártnépszerűségi adatoknak is. Azok, akik a haladókra voksoltak, még nem csalódtak bennük, hiszen a neheze ezután jön, ellenben az ellenzék nem jelent alternatívát jelen állapotában. Nyilván el kell telnie néhány hónapnak, hogy érdemi változásokat olvashassunk ki az adatokból. Addig meg szorítsuk össze a nadrágszíjat és tűrjünk.

(Megjelent a Családi Kör hetilap 2014. október 30.-i számában)