Őrült kilencvenes évek vagyis Lude devedesete elnevezéssel szervezett néhány éve fellépéssorozatot néhány szerb előadó, akik a kilencvenes években voltak karrierjük csúcsán. Már akkor is voltak sokan, akiket ez a szókapcsolat valami egészen másra emlékeztetett, másféle őrületre.

Az elmúlt napokban aztán elérkeztünk ehhez a típusú őrülethez is, az aktuális „party” mottója a következő: emlékművet kell állítani Slobodan Miloševićnek.

A néhai szerb elnök pártjának vezetője, Ivica Dačić külügyminiszter jelentette ki, hogy a Radovan Karadžić egykori boszniai szerb elnök elleni hágai ítélet értelmében Szerbiát semmiféle felelősség nem terheli a 1992 és 1995 között zajlott boszniai vérontás és a népirtás miatt. Idézzük szó szerint Milošević egykori szóvivője, jelenlegi szocialista elnök szavait: „Milošević, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és Szerbia sem vétkes, megdőltek a népirtásról és háborús bűnökről szóló hazugságok, amelyek alapjai voltak Szerbia és a szerb nép büntetésének. Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor majd Irakhoz hasonlóan itt is beismerik, hogy Szerbiát hamis és téves vádak alapján támadták.

Ezzel a hágai törvényszék nem csak azt ismerte el, hogy Milošević nem volt bűnös, hanem azt is, hogy a Szerbia és a JSZK elleni vádak hamisak és hazugok voltak és kemény gazdasági szankciók alapjául szolgáltak.”

Ezzel a megnyilvánulással, miként az várható is volt, Dačić elindított egy nyilatkozatháborút. Mindenki elmondta a véleményét. A kilencvenes éveket ellenzékben végigküzdő pártok képviselői kihangsúlyozták, hogy Milošević diktátor volt és emlékeztettek az ország lakosainak devizatartalékokon, fejlesztési kölcsönön és egyéb módszereken keresztül történt kirablására és a háborúkra, amelyekben ugye Szerbia nem vett részt. A szocialisták pártelnökük kijelentése után egészen odáig mentek, hogy már Slobo családjának hazatérését tervezgetik.

Nagyjából meg lehet jósolni a jelenlegi vita végkimenetelét. Nem lesz emlékmű.

Időről-időre az SZSZP vezetői elengedik ezt a próbaballont, de korántsem ártatlan próbálkozásról van szó. A reakciókat tesztelik, arra várnak, mikor érik meg a helyzet a kilencvenes években rájuk fröcskölődött ártatlanok vérének és a kisemmizett szerbiaiak verejtékének lemosására.

Azon vajdasági magyarok könnyeiről nem is beszélve, akiknek a szerettei koporsóban érkeztek haza a horvát vagy a koszovói csataterekről, vagy hagyták itt szülőföldjüket és családjukat. Amint a szocialisták úgy mérik fel, hogy a közvélemény kritikus részének ellenállása meggyengült, illetve a többség eléggé elfelejti a kilencvenes éveket, megtörténik Milošević rehabilitálása.

Egyébként Dačić kijelentéséhez annyit tegyünk hozzá, hogy a szocialista elnök elfeledkezik egy másik ítéletről. 2007. február 27-én a Hágai Nemzetközi Törvényszék (ez nem az, amelyik a délszláv háborús ügyekben ítélkezik – a szerző megjegyzése) ítélete kimondta, hogy Szerbia nem felelős a Srebrenicán elkövetett népirtásért, ellenben felelős, mert megszegte a népirtásról szóló egyezményt azzal, hogy nem tett meg mindent annak megakadályozására és az elkövetőket sem büntette meg. Ezzel az ítélettel Szerbia az első olyan ország lett, amelyet a népirtási egyezmény megsértése miatt elítéltek. Az országot pedig tudjuk, ki irányította 1995-ben.

Persze, ez csak egyetlen szegmense annak a folyamatnak, amelynek végső célja a kilencvenes évek szerb állami politikájának rehabilitálása és visszatérés arra a vágányra. Hiszen nézzünk csak szét, mi történik. Szerbia és Horvátország között szinte folyamatosak a diplomáciai villongások, amelyek hátterében a háborús évek rendezetlen ügyei állnak. Boszniában Dodik szerb vezető referendumot tartana a szerb entitás kiválásáról. Emlékezhetünk, az úgynevezett krajinai szerb önálló körzetek is ilyen referendumok nyomán alakultak meg öntörvényűen. És akkor az egyik talán leginkább vérforraló eseményről nem is szóltunk, mégpedig a Đorđe Balašević elleni uszító kampányról. Đolenak mi, akik elleneztük az akkori rezsim háborús politikáját, azt köszönhetjük, hogy túléltük azt az időszakot. Egy józan hang volt, akinek a dalai segítettek kitartani, reményt adtak. Az előadónak most nem kisebb a vétke, mint hogy a horvát Vihar hadművelet évfordulójának a napján a horvát Pulán koncertezett. Emiatt pedig nemzetáruló lett, egyesek az állampolgárságát akarják elvenni, az teljesen mindegy, hogy a fellépése független volt bármiféle állami ünnepélytől.

A témával kapcsolatban Nemanja Stjepanović a Humanitárius Jogi Alap kutatója összefoglalta az „ártatlan“ Milošević karrierjének egyes állomásait. Mint írja, 2001-től napjainkig Szerbiában négy tömegsírt találtak, amelyek közel ezer albán nő, gyermek és férfi holttestét rejtették, akiket 1999-ben a Milošević által ellenőrzött erők gyilkoltak meg. 1991-ben a Jugoszláv Néphadsereg által létesített vajdasági fogolytáborokban (Stajićevo, Begejci, Sremska Mitrovica) és egyes szerbiai városokban horvát polgári személyeket és hadifoglyokat kínoztak és gyilkoltak meg. Szerbia területén lévő táborokban olyan bosnyákokat gyilkoltak meg, akik a srebrenicai vérengzést túlélve átúsztak a Drinán és Szerbiába menekültek. 1995-ben a Milošević ellenőrzése alatt álló rendőri erők ezerszámra tartóztattak le boszniai és horvátországi szerb menekülteket, akiket dezertőrökké nyilvánítottak és átadták őket Arkan erőinek és más szerb katonai alakulatoknak. A legtöbben a frontokon vesztették életüket.

A felsorolást még folytathatnánk, állhatna itt nagyon sok vajdasági magyar család története, amelyek egy része megtalálható a Napló hetilap által annak idején kiadott Téves csatatéren című könyvben.  

Biztos vagyok benne, hogy a vajdasági magyar emberek soha nem fogják elfelejteni a kilencvenes éveket, azt, hogy ki mit mondott és tett akkor, ki állt a jó és ki a rossz oldalon. És biztos vagyok benne, hogy a magyar emberek soha nem fogják beleegyezésüket adni Milošević és a korszak rehabilitásához. Azt viszont, hogy a politikum is osztja ezt a meglátást, csak remélem...

A jegyzet a Családi Kör 2016. augusztus 25-i nyomtatott számában jelent meg.