Különféle zeneszámok, dalszövegsorok jutnak eszembe, amikor röviden össze akarom foglalni az április 24-i szerbiai választások tanúságát. Az egyik egy nyolcvanas évekbeli popdal, Limahl-tól a Neverending story, vagyis soha véget nem érő történet, hiszen május 3-án, amikor ez a szöveg íródik, még nem tudni mikor lesznek végeredményei ennek a választásnak. A másik szövegsor, ami beugrott, az a 2000-es választások kapcsán a belgrádi Indexovo Pozorište ide kívánkozó idézete a Ćihu, ćihu, ćihuhu című dalból, amely annak idején felkínálta a megoldást a megingott Slobo-rezsimnek: Odložimo izbore dok on ne pobedi, vagyis addig ismételgetjük egyik-másik szavazóhelyen a választásokat, amíg nem a nekünk kedvező eredmény születik. A harmadik idézet az pedig egy magyar dal refrénje, amelynek a helyzethez alkalmazott változata került a heti jegyzet címébe, ez pedig a magyarországi Hétköznapi Csalódások együttes Viktor, Viktor keserű a narancs hangzású sora, amely a jelenlegi magyar miniszterelnöknek íródott, hiszen ez valahol a harmadik jellemzője ezeknek a választásoknak: a legnagyobb kormánypárt abszolút többséget szerzett, mégsem elégedett az eredményekkel.

Azt gondolom, hogy a történetet nagy vonalakban mindannyian ismerjük, de a rend kedvéért álljon itt röviden. A köztársasági választásokon nagyjából 1,8 millió szavazattal a Szerb Haladó Párt győzedelmeskedett, ami azt jelenti, hogy a 250 tagú parlamentben 131 képviselőjük ülhet. Így, az alacsony részvételi arány következtében ez a párt a szerbiai szavazótestület 27,6 százalékának, vagyis valamivel több mint egynegyedének támogatásával szerzett abszolút többséget. Persze, a számokkal lehet többféleképpen is játszani, a kormányfő pedig szemmel láthatóan másik irányból közelítette meg az eredményt. Ő azt olvasta ki belőle, hogy pártjának, pontosabban a köré tömörült koalíciónak a korábbi 159 helyett 131 képviselője lesz, amiből száznál is kevesebb a haladó. Ez pedig mélységesen megsértette a pártelnök önérzetét, hiszen az ő terve az volt, hogy a múltkori eredményre még rádolgozhasson. Ezért ért el az elmúlt két évben totális dominanciát a szerbiai médiában, ezért lehetetlenítette el az ellenzéket, amely legalább olyan megosztottá, erőtlenné és nehezen komolyan vehetővé vált, mint a kilencvenes években. Amikor a kormányfő úgy döntött (mert ne legyenek illúziók, nem a párt tagjai döntöttek, hanem ő maga) mandátuma felénél újra választásokon méretteti meg magát, nyilvánvalóan voltak kalkulációi. Azt persze csak feltételezhetjük, hogy micsoda, de arckifejezéséből ítélve jobb eredményre számított, mint amilyen született.

Az eredmények lerántották a leplet a rendszer manipulatív jellegéről is. Kiderült, hogy a polgárok felé folyamatosan sugárzott üzenetek, kvázi közvélemény-kutatási adatok igencsak nélkülözik az adatok valóságalapját, azoknak legfőbb célja a választókra kifejtett pszichológiai nyomásgyakorlás: a haladók a legerősebbek, szavazzon rájuk mindenki.

A haladók ezeken a választásokon minden rendelkezésre álló eszközt bevetettek, pénzt, paripát és ami még volt, olyannyira, hogy számos esetben idézték elénk a kilencvenes éveket. Annak érdekében, hogy a népet meggyőzzék hatalmas népszerűségükről több helyszínre is 50-100 autóbusszal szállították az embereket, akik szendvicset és napidíjat kaptak ezért a kirándulásért, gyakorlatilag mindent teliplakátoltak saját vezérük arcképével (ennek egyik legbarbárabb esete Szabadkán történt meg, ahol az átadásra váró Szentháromság szobrot tapétázták ki), sőt, helyenként verőlegényekről és fizikai atrocitásokról is érkeztek hírek, már a választások napján.

Az pedig már nyilvánvalóan hab a tortán, hogy úgynevezett láncszavazáson is kaptak egyes személyeket, konkréten Vranjéban, ami azt jelenti, hogy a polgár beviszi a kitöltött szavazólapokat, benn megkapja az üreseket, a kitöltötteket dobja az urnába, az üreseket pedig kiviszi és átadja az „illetékeseknek“, mint ahogy arról is eltérő hírek érkeztek, hogy egy-egy szavazatért 1000-3000 dinárt fizettek.

Mindezek ellenére a haladóknak nem sikerült elérniük a minden bizonnyal hőn áhított kétharmados többséget, ami gyakorlatilag egyeduralmat biztosított volna nekik. A másik része a mesének, az, amelyik a soha véget nem érő történetről szól, szintén tanulságos. A kormánypárt által távvezérelt média április 24-én kora éjszaka kihirdetett egy választási eredményt. Mint később kiderült, ez a haladó vezér által kívánt eredmény lett volna, amelynek értelmében rajtuk kívül még a szocialisták, a radikálisok és a demokraták kerülnek be a parlamentbe.

Ezzel minimálisan az ötszázalékos küszöb alatt végzett volna három lista, a Tadić-Čeda-Čanak trió, a Saša Radulović vezette Dosta je bilo és a Szerbiai Demokrata Párt és a Dveri koalíciója. A választási szabályok értelmében ennek a három listának a szavazatait – ami legalább félmillió voksot jelent – a bejutott pártok között osztották volna szét, azok szavazatai arányában, tehát ezek jelentős részét a haladók szerezték volna meg. Nem így történt, végül mindhárom lista átlépte a küszöböt és ekkor kezdődött a választási utójáték, vagyis, hogy addig rakosgassák a szavazólapokat, amíg a kormányfő által várt eredmény jön ki belőlük. A haladó vezérnek szemmel láthatóan az volt az egyik fontos célja, hogy valódi ellenzék nélkül kormányozhasson. A szocialisták ugyanis nem tekinthetők ellenzéknek még akkor sem ha formálisan kimaradnak a kormányból, a radikálisok szerepét pedig hamarosan meg fogjuk látni. Így maradt volna csak a DP néhány képviselője, akik szinte csak kalapdíszként szolgáltak volna. Az emiatt idegessé vált Vučić részéről talán az volt a legcinikusabb megnyilvánulás, amikor az ellenzéket vádolta meg csalással és nyomásgyakorlással, mintha azok bemehettek volna a választási bizottság irodájába és ők maguk rakosgathatták volna a szavazólapokat. Ennek eredményeképp az SZDP-Dveri koalíció egyetlen szavazattal került az 5 százalék alá, ezzel pedig a kormányfő azt érte el, hogy ezek a pártok a megismételt választásokon egy emberként álltak az SZDP-Dveri mellé.

A rövid távú szerbiai többpárti történelem ismétli önmagát, még ha némileg módosult végkifejlettel is.

Mint ahogy Miloševićnek sem volt feltétlenül szüksége 2000-ben előrehozott elnökválasztásra és Tadićnak sem 2012-ben és bele is buktak a dologba, Vučić mégis beleszaladt ebbe a késbe. A született eredmények valójában tükrözik a szerbiai közállapotok keresztmetszetét. A haladók dominanciája kezd megtörni, mert az emberek a demagóg, öntömjénező kormányfői beszédek ellenére sem érzik a jólétet, hanem annak az ellenkezőjét, viszont a másik oldalon nincs egy olyan komoly erő, amelyre szavaznának.

Ezért a többség otthon maradt múlt vasárnap, akik pedig elmentek azért, hogy a haladókkal szembeni elégedetlenségüknek adjanak hangot, azok protestszavazatai megoszlottak az egyes ellenzéki listák között, így történt meg, hogy egy erős ellenzéki erő helyett három vagy négy kisebb jutott a parlamentbe. A kormányfő legnagyobb bánatára.