Tizenöt éves voltam, amikor megkezdődött Szarajevó ostroma. A halálesetekről, a vérontásról, kegyetlenségekről szóló hírek még a kamaszos bulimámoron is átszűrődtek. Meggyászoltam Jugoszlávia szétesését, csakúgy, mint sokan mások, akik még élhettek abban az országban. Egyik napról a másikra megszűnt az az ország, az a világ, amelyben felnőttünk, amelyre neveltek bennünket. A szarajevói történések különösen fájdalmasan érintettek, hiszen erről a városról a többségünknek az 1984-es téli olimpia, annak kabalafigurája, Vučko farkas és az a sok rockzenekar jutott eszünkbe, amely innen indult hódító útjára az egykori huszonhárommillió lakosú országban.

Néhány évvel ezelőtt jutottam el először Szarajevóba. Azonnal magába szippantott. Kelet és Nyugat határa, amely az évszázadok során magába szívta a különböző birodalmak, vezérek, háborúk hatásait. Remekül megférnek itt egymás mellett a török birodalom, Gavrilo Princip, az Osztrák–Magyar Monarchia, a partizánok és Tito, valamint a kilencvenes évek háborúinak emlékművei, személyiségei, szobrai, utcanevei…

Azóta, amikor csak tehetem, évente többször is elutazom Bosznia fővárosába. Bejárom a regényből is ismert utcákat, hömpölygök a tömeggel, végigjárom a különböző háborús emlékhelyeket... Úgy érzem, mintha mindig is itt éltem volna.

Régóta szerettem volna valamilyen formában leróni a kegyeletemet Szarajevó, az itt élők, a rombolás áldozatai, a meggyilkoltak emléke, a hősies önfeláldozás, az emberiesség előtt. A Szarajevói hercegnővel, úgy érzem, sikerült ezt megtennem. Reményeim szerint az olvasó, aki esetleg csak szórványos ismeretekkel rendelkezett arról, amit ez a város át- és túlélt, egy megrázó, de ugyanakkor humoros történeten keresztül kap betekintést abba, hogy milyen is volt az élet közel négy éven keresztül az ostromlott városban. És talán a koronavírus miatti kényszerű bezártság miatt kicsit könnyebben át tudjuk érezni, milyen az, amikor napok, hetek alatt az addig megszokottól szögesen eltérő, teljesen másféle körülményekhez kell az embereknek alkalmazkodni, hogy élni tudjanak. Hogy túléljenek.

Bajtai Kornél

(Részlet a Szarajevói hercegnő utószavából)