Egy népszavazáson, a hatalmon lévő párt arra szólította fel a polgárokat, hogy szavazzanak igennel, a jövő érdekében. Nem, nem írtam el, kedves Olvasó. Ezúttal nem a magyarországi kvótareferendumról van szó, amely a csapból is folyik, hanem egy másikról, amelyre a Drina túlsó partján került sor egy országban. Vagyis, nem egy országban, csupán egy entitásban. A boszniai Szerb Köztársaságban, amely hivatalosan, az 1995-ös daytoni békeszerződés értelmében Bosznia-Hercegovina része. Ennek az entitásnak a kiskirálya Milorad Dodik, aki úgy döntött, megingott hatalmának megerősítése érdekében ismételten belefúj a huszonöt évvel ezelőtti háború hamujába, amely alatt még bőven akad parázs és a nemzeti érzelmek felkorbácsolásával igyekszik helyrehozni népszerűségét, kerüljön, amibe kerül. Még akkor is, ha ezzel azt éri el, hogy ismételten egymásnak ugrik ennek a szerencsétlen, a háborútól még mindig nem regenerálódott országnak a népe. Vagyis, igazából a politikusok. Na de ez mellékes, hiszen a kilencvenes évek elején se a népnek volt baja egymással, ők remekül megvoltak, a politikusok voltak azok, akik addig gerjesztették a nacionalizmust, addig szították a gyűlöletet, amíg abból háború lett. Pedig a szarajevóiak túlnyomó többsége még akkor se hitte el, hogy háború lesz, amikor már a város utcáin lövöldöztek.

A referendumon, amelyet vasárnap szerveztek meg a szerb entitás területén, annak ellenére, hogy azt a bosnyák alkotmánybíróság nem hagyta jóvá, arról nyilatkoztak a polgárok, hogy január 9-e a boszniai Szerb Köztársaság napja legyen. Dodiknak sikerült az entitás felét egységbe tömöríteni, a közel 60 százaléknyi szavazópolgár, aki elment véleményt nyilvánítani, szinte kivétel nélkül az igent karikázta. Egyébként azért esett erre a napra a választár, mert 1992-ben ezen a napon fogadták el a Bosznia-Hercegovina területén létesítendő szerb köztársaságról szóló határozatot. Egy állami ünnepről szavaztak tehát az entitás területén élők. A témának látszólag nincs nagy tétje, valójában azonban olyan szinten korbácsolta fel az indulatokat az egész térségben, hogy szinte a kilencvenes évek eleji hangulat alakult ki.

Minden napra jutott egy fegyvercsörtető nyilatkozat. Milorad Dodik arról beszélt, hogy a szerb entitás megvédi magát, ha katonai támadás érné, ez alkalommal pedig nem mulasztotta el, hogy sértegesse a muzulmánokat. „Ezek a muzulmánok azt képzelik, hogy ők valami hatalmasok, erősek, de csupán frusztráltak”.

Bakir Izetbegović a boszniai elnökség bosnyák tagja, az egykori elnök Alija fia a sajtóhírek szerint az alkotmánybíróság előtt szándékozik megtámadni a Szerb Köztársaság nevét, amely az érvelés szerint diszkriminatív az entitás többi polgárára nézve, ugyanis a nevében csak a szerbek szerepelnek. A harmadik boszniai nép se maradt ki az adok-kapokból, ugyanis az ATV szerint a Horvát Köztársaság két vadászrepülőgépe berepült a boszniai szerb entitás területére.

A népszavazás kapcsán pedig a hangulatkeltésen túl a megfélemlítés sem maradt el. Luka Petrović, Dodik pártjának trebinjei vezetője egy nagygyűlésen azt mondta, a referendumot követően az egyes választási bizottságokban ülő tagok segítségével utána fognak járni, ki az, aki nem vett részt a népszavazáson. Ennyit a szabad véleménynyilvánítás jogáról.

Ez csak néhány tetszőleges hír, amelyeket olvasva az ember a kilencvenes évek elején érezheti magát. Ugyanaz az uszítás, a népek egymás ellen hangolása, ugyanaz a háborús félelemkeltés.

Arról, hogy az átlagemberek mennyire dőltek be ennek a propagandának, a távolság miatt nem tudunk meggyőződni, mindenesetre a világhálón jegyzetek, kommentárok, bejegyzések sora követte egymást olyan közszereplők és átlagemberek tollából, akik megélték a boszniai háborút. Ezek tanúsága, hogy felszólítják a politikusokat, hogy ha háborút akarnak, akkor menjenek ők lövöldözni, vagy küldjék saját gyerekeiket.

Az egész történet ennél szélesebb visszhangot is kapott. A nemzetközi közösség – amely nagyjából ugyanaz, amely két évtizede sem tudta meggátolni a vérontást – Belgrádtól várta el, pontosabban a mindenható kormányfőtől, hogy beszélje le Dodikot a népszavazásról. A megbeszélés a Mátyás király meséből ismert okos lány történetéhez hasonlít, aki hozott is meg nem is. Vučić ugyanis közölte, hogy nem avatkozik bele egy másik ország belügyeibe (lásd a kilencvenes években: Szerbia nem áll háborúban), tehát nem is támogatja és nem is tiltja a referendumot. Elzarándokolt Dodik Moszkvába is, ahol a hírek szerint azt remélte, hogy Putyintól teljes körű támogatást kap az ügyhöz, de igazából ez a találka is olyan volt a szerbek nagy barátjával, mint amikor a szerb kormányfő járt ott. Az oroszok ura meghallgatta őt, aztán közölte, milyen energetikai és gazdasági követelései és igényei vannak neki.

A történet tanúsága ismételten az, hogy egy térség élén egy felelőtlen politikus áll, akinek valójában semmi más nem fontos, csakis a saját hatalma. Az egész Bosznia, vele együtt pedig a szerb entitás is elszegényedett, az emberek elhagyják, külföldre mennek, a gazdaság nem működik, de a Dodik körüli elit remekül él. Éppen ezért az önkormányzati választások előtt remek figyelemelterelés volt ez a népszavazás.

És a saját fotelét és privilégiumait féltő politikust egyáltalán nem érdeklik egy ilyen gyűlöletkeltő és uszító kampány következményei, az, hogy emberek esnek egymásnak nemzeti alapon.

Ezt a leghívebben Aleksandar Trifunović Banja Luka-i újságíró fogalmazta meg: „Mindazoknak, akiknek a száján olyan könnyen csúszik ki a háború szó - amely százezer életet oltott ki, amelyből a legtöbb civil áldozat volt, elüldözött lakhelyéről több mint egymillió embert, ugyanennyi szenved ma is poszt traumatikus szindrómában és amelynek következményeit ma is nehezen élik túl, amely annyi szép várost sebzett meg, szétrombolta a szinte testvéri emberi viszonyokat - törvény által tiltanám meg, hogy nyilvánosan felszólaljanak.”

Sajnos a fentiek nem csak Dodikról szólnak, számos más önjelölt zsebmessiás is hasonlóan viselkedik.

Az egésszel kapcsolatban néhány verssor jut eszembe. Az elmúlt időszakban többször is meghallgattam Szilágyi Domokos erdélyi költő Bartók Amerikában című versét. Ebből származnak az alábbi sorok:

„Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,

kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.”

A jegyzet a Családi Kör 2016. szeptember 29-i nyomtatott számában jelent meg.